Jóllehet a magyar informatikusok jellemzően itthon és a nagyvilágban egyaránt megtalálják a helyüket, a piac szereplői gyakran kritikával illetik a frissdiplomások tudását. Nem találják kellően gyakorlatorientáltnak a képzést, és arra panaszkodnak, hogy hosszú hónapokba telik, amíg egy fiatal szakember be tud kapcsolódni az érdemi munkavégzésbe. A kormány új, „Fokozatváltás a felsőoktatásban” című stratégiája – többek között – a munkaerőpiaci elvárásokhoz igazodó képzési struktúra kialakítását tűzi ki célul.
Computerworld: A Műegyetem Villamosmérnöki és Informatikai Karán milyen mértékű fokozatváltást tartanak szükségesnek?
Vajta László: Szinte szállóige már, hogy 10 ezer informatikus hiányzik a hazai piacról. Azt is gyakran hallani, hogy a képzés mind a korszerűségét, mind a kibocsájtás mennyiségét tekintve elmarad a kívánt szinttől. Csak arról felejtkezik meg a többség, hogy az informatikának nagyon tágak a határai, és ennek megfelelően széles a képzési spektrum. Van, ahol informatikus szakmunkásokat képeznek, másutt magasabb szintű szakembereket, mondjuk technikusokat, és van a legfelső szint, ahonnan az informatika tudósai kerülnek ki. Amikor tehát a hiányzó 10 ezer informatikusról beszélünk, az a teljes vertikumra vonatkozik. Ezt figyelembe véve alaposan végig kell gondolni a terület képzési szintjeit.
A kormányzati koncepcióban megfogalmazott cél – miszerint az alkalmazói szférával együttműködve, a gyakorlatban hasznosítható tudást kell erősíteni – nagyon helyes. Mindezt azonban a megfelelő képzési szinteken kell elhelyezni, bilaterális vagy multilaterális kapcsolatok révén. A BME-nek az a feladata, hogy elsősorban a magasabb képzési szinteken, tehát a mester és doktori szinten bocsásson ki diplomákat mind a mérnökinformatikus, mind a villamosmérnöki szakon. Ennek megfelelően keressük a további ipari kapcsolatokat, amelyeknek komoly hagyományai vannak a karon.
A vállalatokkal folytatott együttműködésnek köszönhető például a speciális ipari laborok meghonosítása az oktatásban. Vannak projektek, amelyek keretében a kar kis- és középvállalatokkal működik együtt. Egyre nagyobb hangsúlyt fektetünk arra, hogy már a hallgatóknál is megjelenjen a hasznosuló tudás értékelésének képessége. Törekszünk rá, hogy minél több szakdolgozat, diplomaterv, önálló munka, kutatási projekt az iparral szoros együttműködésben valósuljon meg.
CW: A koncepció a duális képzési forma bevezetését is kívánatosnak tartja. Bekapcsolódik a Villamosmérnöki és Informatikai Kar a duális képzésbe?
VL: A duális képzés eredetileg egyfajta szakmunkásképzésként indult, majd később jelent meg a BSc képzés szintjén. Az utóbbi időben sokat vitatkoznak arról, hogy vajon a mesterképzésben, netán a PhD képzésben van-e helye a duális képzésnek. Én személy szerint úgy gondolom, hogy ha nem ragaszkodunk ortodox módon az egy főiskola – egy nagyvállalat speciális környezethez, akkor igenis van helye a mesterképzésben. Egy-két alappremissza betartása mellett karunk komolyan foglalkozik a duális képzéshez hasonló konstrukció bevezetésével.
Először is nem tervezünk levelező képzést. Csak olyan képzési formát tudunk elképzelni, amelyben a nappali képzés, annak mindenfajta energiabefektetésével, érintetlen marad. Másodszor csak olyan vállalatokkal tudjuk elképzelni az együttműködést, amelyek elfogadják, hogy a hallgatóink elsősorban nem pénzkereseti céllal dolgoznak, hanem azért, hogy tanuljanak.
A vállalatnak tehát a képzéshez szorosan kapcsolódó hasznos gyakorlati tudást, illetve szakmai ismeretet kell adnia a hallgatóknak. Ezért csak olyan duális képzést tudunk elképzelni, amelynek a vállalati oldalon szigorú akkreditációs mechanizmusai vannak. Mindebből következően a mi modellünkben néhány elem eltérne az eredeti elképzeléstől, ahol például a főiskolai és a vállalatnál történő képzés időben is elkülönül egymástól. A mi esetünkben sokkal szorosabb szimbiózis volna az egyetemi és a vállalati képzés között. A modellt egyébként már kidolgoztuk, sőt megvannak az időbeosztási tervek is.
CW: Vannak esetleg már jelöltek is a vállalati körből?
VL: Karunk több mint nyolc nagyvállalattal már lefolytatta az előzetes megállapodás tárgyalásait egy olyan konstrukcióról, amelyet ugyan jelenleg nem hívhatunk duális képzésnek (hiszen a jogalkotó nem definiálta ezt a fajta konstrukciót), de amely erősen emlékeztet a duális képzés alapcélkitűzéseire. Az új oktatási formát egy-két nagyvállalattal nagy valószínűséggel 2015 szeptemberétől bevezetjük a mesterszakjainkon.
CW: A kar egyik gondja, hogy túl sokan ragadnak le az alapszintű diplománál, és nem folytatják tanulmányaikat a mesterszinten. Várható, hogy a duális képzésre emlékeztető oktatási forma orvosolja ezt a problémát?
VL: Szétválasztanám a villamosmérnöki és a mérnökinformatikus szakot. A villamosmérnöki szakon tisztább a kép, mind a hallgatók, mind a vállalatok elég jól tudják, hogy milyen szintű tudásra van szükség egy-egy feladat elvégzéséhez. Ennek megfelelően – noha soha nem lehetünk teljesen elégedettek – a hallgatók többnyire jól döntenek arról, hogy folytatják-e tanulmányaikat a mesterszakon.
A mérnökinformatikus szakon azonban nagyobb a gond. Ahogy korábban említettem, még a vállalatok jó része sem tudja megkülönböztetni az informatikus szakmunkást az informatikus tudóstól. Ráadásul – a képzési struktúra zűrös volta miatt – tényleg komoly szakemberhiány van a piacon. Így aztán a BSc-s hallgatóink már „lábon” elkelnek. Rendkívüli elszántság és előre elhatározott karrierelképzelés kell ahhoz, hogy valaki egy vonzó fizetést visszautasítson, és még évekig az egyetemen tanuljon. A duális képzés ezen a problémán is segíthet valamelyest, bár nem ez az elsődleges célja.
CW: Megfelelőnek tartja a Villamosmérnöki és Informatikai Karra jelenleg felvettek létszámát?
VL: Ennek a kérdésnek több összetevője van. Mivel végső soron az egyetemen is termelés folyik, van egy optimális termelt mennyiség, ami a gazdaságos működtetés és a minőség helyes arányával beállítható. A kar elméleti terhelhetőségét évekkel ezelőtt meghatározó kapacitás-akkreditáció nem okvetlenül a legjobb munkapontba állítja be a működésünket. Ha tisztázódik a Bologna-folyamat során némileg ellaposított egyetemi képzési szintek piramisa, valamint a fenntartó megfelelően definiálja az egyes intézmények küldetését és feladatát, továbbá a finanszírozásukat a valós feladatukhoz rendeli, akkor megkockáztatom, hogy a Villamosmérnöki és Informatikai Kar a felvett hallgatók létszámának csökkentésével jobb kibocsájtási eredményt tudna elérni.
CW: Kevesebb hallgatóval jobb eredményt? Pontosan hogy érti ezt?
VL: Jelenleg 1100 hallgatót veszünk fel az alapképzésbe évente, de elméletileg, a kapacitáshatárainkat nézve, 15 százalékkal többet kellene. Kicsit magasabbra állítjuk be a ponthatárokat, így érjük el a létszámcsökkentést. A szomorú az, hogy még így is elveszítjük a hallgatóink 35 százalékát. Nem állítom, hogy jobban megkonstruált felvételi és alacsonyabb létszám mellett biztos, hogy pontosan azokat nem vennénk fel, akik most kihullanak. De valószínűsítem, hogy statisztikailag kedvezőbb volna a kép. Egyrészt azért, mert a felvettek átlagosan alkalmasabbak volnának az itt folyó munkára, másrészt azért, mert több időt tudnánk a problémás esetekre fordítani.
CW: Akkor miért nem emelik tovább a ponthatárt és csökkentik tovább a felvettek létszámát?
VL: Minden határon túl nem emelhetjük a ponthatárokat, hiszen elvileg megvan a kapacitásunk a nagyobb létszám oktatására. De van még egy ok: tapasztalatunk szerint a pontszámok laza korrelációt mutatnak a képességekkel. Amíg nem vezetnek be megbízhatóbb mérőrendszert a felvételinél, magam sem merném javasolni, hogy a pontszám növelésével bátran csökkentsük tovább a létszámot. Nagyon valószínű ugyanis, hogy ezzel a lépéssel olyan fiatalokat is kiejtenénk, akikből parádés mérnökök válnának.
