- Izgalmas gondolatokat hallottunk öntől nemrégiben a Digitália 2011 konferencián. Mi a válasza az előadás címében feltett saját kérdésére: okosít, vagy butít a webvilág?
- Szándékos volt a kiélezett megfogalmazás. A válasz leegyszerűsítve: is-is, tehát okosít és butít is egyszerre. A digitális világ annak következtében, hogy gyakorlatilag ingyenesen, és szinte bármilyen helyről elérhetővé tesz információkat, okosít abban az értelemben, hogy számtalan dologhoz sokkal könnyebben és gyorsabban tudunk hozzáférni, amihez korábban nagyon körülményesen vagy egyáltalán nem férhettünk hozzá. Épp a minap jelent meg például az Élet és Irodalomban Halász Lászlónak egy kiváló cikke, amiben azt elemzi, hogy a digitális múzeumlátogató séták mi mindent jelentenek, hogyan tudunk képeket megnézni olyan helyekről, ahová soha nem jutnánk el - ebben az értelemben természetesen okosít ez a világ. Ennek azonban van egy másik oldala is, hogy a túl könnyű hozzáférés, a túl gyors váltogatás, az állandó szörfölés és keresés révén sokkal kevésbé hajlunk az interneten elért tartalmakban való alaposabb elmélyülésre, mint korábban. Nagyon kiélezetten megfogalmazva, szinte nem is olvasunk, csak keressük és másoljuk a szövegeket, amiket megtalálunk. Az állandó ide-oda ugrálás, ami a hipertext nagy előnye, hogy innen kattintunk oda, elvezet oda, hogy sokkal kisebb lesz az önálló véleményalkotó és elmélyült feldolgozás szerepe. Ebben az értelemben használtam a butít kifejezést a címben.
- Mit gondol, mit lehet tenni a butulás ellen?
- Nagyon izgalmas kérdés. Sok olyan adat áll rendelkezésre, hogy az egyik legfontosabb meghatározója az érvelő gondolkodásnak, az elmélyült vitakészségnek és a kifinomult szókincsnek a reading for fun, az élvezetért való olvasás, vagyis amikor nem azért olvasunk valamit, mert el kell olvasni azt a másnapi órára, vagy meg kell keresni, hogy mikor volt a Mohácsi-vész, vagy mi a vas vegyértéke, tehát haszonértékű információra van szükségem, hanem egyszerűen önmagáért az olvasásért olvasok. Ennek a becsületét kellene visszaállítani, amiben biztosan nagy szerepe lenne az iskolának. Átgondoltan végig kell gondolni, hogy például egy középiskolában mitől válik mintává valaki a többiek számára. Hiszen középiskolás kortól kezdve az ifjúság számára sokszor nem a tanár legfőbb minta, hanem a másik gyerek, vagyis egymást követik. Hogyan tudja az iskola elérni azt, hogy olyanokat kövessenek és olyan mintákat, amelyek visszahozzák az olvasás becsületét? Szerintem a pedagógusoknak nagyon nagy a lehetősége és a felelőssége ebben. Olyan hagyományos dolgokra kell gondolni, mint például egy önképző kör, illetve az egyéb önszerveződések tekintélyének visszaszerzése. A diákok által szervezett olvasókörök, előadások, meghívott előadók - ezek mind vissza tudják hozni a saját élményen alapuló, elmélyültebb feldolgozást.
- Saját magamon is észleltem, hogy időnként, ha egy hosszabb cikket kezdek elolvasni az interneten, sokszor ellankad a figyelmem a cikk vége felé, és már szinte csak a kiemelten szedett alcímeket olvasom, átugrok egy-egy rész felett. Mit tehetnek azok, akik hasonlót tapasztalnak, ha hosszabb cikket olvasnak?
- Ez borzasztó éles dolog az elektronikus levelezésnél is. Aki 2-3 oldalas levelet ír, az nagyon veszélyeztetett dolgot csinál, mert csak kevesek fogják végigolvasni, elvégre egy e-mailnél pár sor érkezését várjuk. Hogy hogyan lehet ez ellen védekezni? Ez azért nehéz dolog, mert miközben a könnyű szövegek térhódításáról beszélünk, ténylegesen mégis sokkal több időt töltünk olvasással, mint akár 30-40 évvel ezelőtt. Nagyon sokat tesszük a szemünket a betűkre, de mégsem tudunk lelassulni. Az iskola válasza az lehet, hogy olyan internetes tanulási felületeket teremt, ahol a diák csak akkor tud továbblépni, ha tényleg elolvasta a szöveget, és a megértésen alapuló átfogalmazást igénylő kérdésekre válaszol, és így tovább.
- Előadásának másik érdekes gondolata az volt, hogy egyszerre számtalan dolgot csinálunk, köszönhetően a digitalizációnak, de ez is a felszínesség felé vezethet. Nálam ebben a pillanatban éppen 15 darab böngészőablak van kinyitva, valamint 2 emberrel beszélek chaten, és közben zúdul rám a rengeteg, választ igénylő e-mail, és csak azért nem csöng a telefonom, mert épp önnel beszélek.
- A többszörös feladatvégzés nem csak a web problémája. Egy barátom rendszeresen szólni szokott, ha telefonon beszélünk, hogy csukjam be a gépet, mert érzi, hogy nem csupán vele vagyok, mert közben esetleg rápillantok az internetre. Ez egy nagyon nehéz kérdés, hiszen a különböző közegek, mondjuk a televízió, az internet, a mobiltelefon akár egyszerre is jelen tud lenni az emberek észlelési terében. Sok vizsgálat utal arra, hogy ezek a központi feldolgozást hihetetlen mértékben megterhelik. Mondok egy példát. A KRESZ például tiltja, hogy autóvezetés közben kézben tartott mobiltelefont használjunk, a kihangosítóval viszont ennek nincsen jogi akadálya. Ugyanakkor külföldi vizsgálatok arra utalnak, hogy a kihangosítás csak 20-30 százalékkal csökkenti a balesetveszélyt, mert igazából az odafigyelés a balesetveszély egyik forrása, tehát nem pusztán az, hogy kézben tartom a telefont. Mentálisan, fejben hol arra figyelek, ami az úton van, hol pedig arra, amit a barátnőm vagy az üzleti partnerem mond a telefonbeszélgetés során. Hogy ezzel hogyan fogunk tudni megküzdeni, azt egyelőre pontosan nem tudni, mert a pszichológia egyelőre diagnosztikus szerepet játszik, vagyis rámutat arra, hogy illúzió az, hogy hatékonyan tudunk többszörösen feldolgozni, és ennek állandó minőségveszélyei vannak. A minőségveszély autóvezetés esetében a baleset, de ha egyszerre nézünk tévéhíradót és közben olvasunk egy újságot, ez a veszély akkor is fennáll, csak más módon.
Nagyon nehéz ebből kikapcsolni, mert ha egyszer ráállunk - magam is így tettem -, akkor mindig több dolgot szeretnénk egyszerre csinálni. Azt gondolom, hogy néhány év alatt azokban a fejlett országokban, ahol a többszöri feldolgozás problémája veszélyessé vált, ki fog dolgozni a társadalom olyan protokollokat, hogy máshogy járjunk el, mint jelenleg. Egyébként már most is van néhány ilyen szabály, hiszen például mostanra megtiltották az orvosoknak, hogy bevigyék a mobitelefonjukat a műtőbe.
Nem kell félnünk, mert az ember eddig mindig megküzdött a saját maga teremtette technológiákkal. Gondoljunk csak bele, 120 évvel ezelőtt mit mondott volna valaki, lehet-e vezetni 130 km/h-val haladó autót. Mostanra viszont kialakítottuk a kognitív eljárásokat, a figyelmi koncentrációt és rá tudtunk szokni, sőt vannak jóval gyorsabban közlekedő autók is. Ugyanígy le fogunk tudni szokni a többszöri feladatvégzésről.
- Ezzel szemben a hírcsatornákon is egyre gyakoribb, hogy a hírek alatt folyamatosan futnak a szöveges információk, a nézői SMS-ek és más hírek.
- Igen, és hogyha a futó csíkoknál valakit arra utasítunk, hogy ezeket a feliratokat olvassa, akkor körülbelül 40 százalékkal romlik az illető emlékezőképessége, hogy mi is hangzott el a műsorban, illetve mi látszott a bejátszásokban. Illúzió tehát, hogy egyszerre kétfelé tudunk figyelni. De hasonló az is, amikor egy rendezvényen, például egy konferencia közben engedélyezett a WiFi használata. Ez egyetemi órákon is problémát jelent. Ami a hírcsíkot illeti, ezek eredetileg csak rendkívüli hírekre voltak fenntartva, mostanra azonban ezek ugyanolyan hírek, csak másról szólnak, tehát valójában versengő csatornává vált. Úgy gondolják a tévécsatornák, hogy a képernyőt minél több információval kell teletömni, ez azonban nem biztos, hogy jól működik. A rendezvény közbeni WiFi-ről azt gondolom egyébként, hogy amikor 200-300 ember van jelen, akkor abból 50 úgysem figyel oda, de amikor 20 fős egyetemi óra van, akkor én nem engedélyezném a használatát, már csak azért sem, mert a magyar diákok amúgy is alig szólnak hozzá az órákhoz. Ha böngészgetéssel, levelezéssel vannak elfoglalva, akkor még kevésbé fog helyreállni, hogy valóban résztvevők legyenek az órákon, én tehát ez esetben nem hagynám.
- Előadásában utalt az emberi kapcsolatokra is, vagyis hogy többet kommunikálunk egymással, hiszen százával váltunk üzeneteket a Facebookon, ám mégis felszínesebb lett a kapcsolattartás.
- Amikor negyven évvel ezelőtt először jártam az Egyesült Államokban, megdöbbentem, hogy milyen barátságosak, segítőkészek, mosolygósak, és látszólag nyitottak az emberek, de arra is rácsodálkoztam, hogy mindezek ellenére mégis milyen ritka az igazán intim barátság közöttük. Valójában a nagy kapcsolati feloldódás, hogy "lebegünk" a Facebookon és tengernyi kapcsolat zűrzavaros hálójában akarunk állandóan megjelenni, a mi közép-európaibb értelemben vett belsőbb köreinknek a rovására mehet, vagyis hogy a valóban közeli kapcsolatokkal nem töltünk elég időt.
Azt a fajta technológiai illúziót, hogy azonos szintűvé teszünk mindenféle kapcsolatot, rossznak tartom. Hiszen nagyon eltérő kapcsolataink vannak, nagyon kevés, 5-6 emberrel van olyan intim kapcsolatunk, akivel az igazi problémáinkat meg tudjuk osztani, és a kapcsolatok hálójában való lebegés a nagyobb súlyú kapcsolatok kiemeltségét kérdőjelezi meg.
- Találkozunk-e ugyanolyan gyakran személyesen ismerőseinkkel, mint régen?
-Ténylegesen, face-to face kevesebbet találkozunk, és nagyon sok mindent kiváltunk az elektronikus kommunikációval, ami nem mindig elég, és nem mindig adja meg ugyanazt, mint a személyes találkozáskor, amikor millió dolog megjelenik, például egy arckifejezés.
Ez is kétarcú dolog, hiszen több ezer kilométer távolságból is tudunk kapcsolatot tartani, de a másik vetülete, hogy ugyanannyi időt töltünk-e azokkal, akik itt vannak a közelünkben. Ez nagy feszültség jelen korunknak. Én tehát annak vagyok a híve, hogy ne mondjunk le az internetes kommunikációról, de találkozzunk személyesen is.
(Az interjúhoz hanganyag is kapcsolódik, ami meghallgatható e sorok szerzőjének podcast oldalán.)
