Régóta foglalkoztat, hogy miért van a generációk között ekkora különbség a telefonhívások megítélésében, mivel én is érintett vagyok; bár nem tartozom a fiatalok közé, ha telefonon keresnek, sosem veszem fel szívesen és nagyon ritkán indítok hívást. Ha mégis, mert annyira fontos, előtte illedelmesen engedélyt kérek e-mailen, üzenetben vagy chaten. Egyszerűen udvariatlanságnak tartom, hogy bárkire minden előzmény nélkül ennyire direkt módon rárontsak a saját problémámmal - hiszen akárhol lehet, akármit csinálhat. Munkaidőben jó esetben dolgozik vagy tárgyal, munkaidőn kívül pedig aztán bármi lehet.
Tény, hogy a baby boomerek és az X generáció olyan korban nőttek fel, amikor a telefon volt az üzleti kommunikáció elsődleges módja. Ezek a generációk értékelik a közvetlen, személyes kommunikációt, és hozzászoktak a telefonos etikett formaságaihoz. Számukra az üzleti telefon nem csupán egy eszköz, hanem a hatékonyság szimbóluma. Annak ellenére, hogy kevés ember képes maximálisan visszaemlékezni arra, pontosan mit mondott, pontosan mit ígért és mit kért a hívás során, ami csak tovább bonyolítja a még legegyszerűbb helyzeteket is. Ha rutinosak vagyunk és a hívás után írunk egy emlékeztetőt, általában érkezik rá több pontosítás is, amivel tulajdonképpen odáig jutunk, hogy a telefonhívás teljesen felesleges volt, ráadásul a másik fél volt az, aki akart valamit, akinek kell valami, mi vagyunk azok, akik szívességet teszünk, akik segítséget nyújtunk, mégis mi dolgozunk vele, nem pedig az, akié alapjában véve a feladat volt.
Az üzleti életen túl általánosságban is hasonló a helyzet: egy Uswitch-felmérés szerint a fiatalok több mint fele érzi azt, hogy a váratlan hívás csak rossz hírt jelenthet. A hívásokhoz kapcsolódó szorongás abból ered, hogy egyre kevesebb idő van a baráti csevegésre, így a telefonálás az életünk fontosabb, gyakran problémásabb, kritikusabb eseményeihez kötődik. Közülük sokan érzik úgy, hogy a hívással szinte letámadja őket a másik, valami sürgős vagy komoly dologgal. Így aztán, amikor a telefon elkezd csörögni - vagy inkább csak villogni, mert a felmérések szerint 35 év alatt szinte senki nem használ hangos csengőhangot -, rögtön a legrosszabbra gondolnak. Ma már eleve nem jó felvenni az ismeretlen számokat, mert azok egyre nagyobb százaléka vagy csalás vagy hideghívás.
A fiatalok elutasítása a telefonhívásokkal szemben nem azt jelenti, hogy kevésbé tartják a kapcsolatot a barátaikkal - csak más eszközöket, csatornákat részesítenek előnyben. A csoportos csevegések egész nap pörögnek, tele mémekkel, sztorikkal és vicces hangüzenetekkel.
A telefonhívásokkal kapcsolatos ellenérzés további gyakori oka, hogy azonnali reakciót követelnek, személyesebbek és közvetlenebbek, miközben egy üzenetváltás sokkal távolságtartóbb. Egy hívásnál nincs idő gondolkodni a válaszon, és ettől sokan kellemetlenül érzik magukat.
Számomra a legrosszabb a telefoncsörgésekben, hogy megakasztanak a munkában, és visszavetnek a feladataim elvégzésében. Az időm szinte percre pontosan ki van számolva, már önmagában egy 5-10 perces beszélgetés csúszást okozhat, de ha még tennem is kell valamit a hívás után, borulhat akár egy pontos indulás egy külső helyszínre vagy egy sajtóeseményre. Míg ha e-mail vagy üzenet érkezik, amelyben pontosan definiálva van a kérés vagy az igény, azt viszonylag gyorsan le tudom reagálni, akár közlekedés közben is, jól átgondolva az adott válaszomat.
Ha valaki nem veszi fel a telefont, az nem egyenlő azzal, hogy az illető elérhetetlen. A hatékonyság és a rugalmasság iránti igény húzódik meg amögött, ha valaki írott csatornán kommunikál szívesebben, és nem preferálja a telefonos egyeztetést.
Ebben a lapszámunkban is számos izgalmas és releváns témát dolgoztunk fel, amelyek bármikor visszakereshetők és újraolvashatók. Megkérdezett szakértőink átfogó és mélyreható válaszokkal segítik olvasóinkat a tájékozódásban és az egyes témák alaposabb megértésében.
