A családi legendárium szerint apám, akit ugyancsak Mester Sándornak hívtak, amiként elsőszülött fiamat is, megszabadulását Kijevből, az ottani hadifogolytáborból, édesanyjának köszönhette. Apai nagyanyám kérvényt írt, hogy engedjék szabadon a fiát, mert - ahogyan a családfa is igazolta - ő egy történelmi magyar családdal áll szoros rokonságban, mégpedig egy olyannal, amelynek híres férfiúja a magyarok függetlenségéért küzdött, amíg küzdhetett (Kossuth Lajos). És a legendárium szerint az oroszok akceptálták a kérést, apám ezért térhetett haza.
Ennek csak van valami nyoma a porosodó dokumentumokat iratfolyóméterekben mérő levéltárakban, csak nem dobták ki a kérvényt, és talán még a válaszok másolatait is megőrizték azok, akiknek ez volt a feladatuk - gondoltam. Tehát igen valószínű, hogy eljutok ahhoz a levelezéshez, amelyben megtalálom majd nagyanyám szavait, mondatait, aláírását - emlékeket róla, akiről mindössze egy kinagyított, festménnyé festett fotóportré, valamint néhány történet maradt fenn számomra.
Nem vagyok járatlan a kutatás terén. Levéltárakban, könyvtárakban emberhónapokat töltöttem el azért, hogy feltárjam a múlt valami érdekes részletét. Mikrofilmolvasókkal néztem át régi újságok évfolyamait, anyakönyvek tucatjait, és volt, hogy a megfelelő iratcsomóból eredeti dokumentumokat tettek elém az illetékes levéltárosok.
Szerencsés véletlen, hogy egyik kedves egykori kollégám sógora elismert történésze a második világháború magyar hadi históriájának, és még ennél is nagyobb szerencse, hogy egykori kollégám és sógora nincsenek rosszban. A történész készséggel segített nekem az induláskor: megírta, hol kezdjem, hol lássak neki a munkának.
Egy őr kísért fel az emeletre, ahol előadhattam az ügyeletes levéltárosnak az ügyet. Előhozott egy nagy, sötét okkersárga, kemény, borítékszerű irattartót. Mindössze néhány dokumentum maradt abban apámról és apám után, legfőképpen annak a levelezésnek a maradványai, amelynek célja valószínűleg az lehetett, hogy apám '89 táján valamilyen nyugdíjkiegészítéshez igazolja, mikor szolgált katonaként, és mikor vett részt hosszabb SZOT-üdülésen Kijevben (ahogyan olykor a hadifogságot kódolni szokta volt).
Semmi olyan nyomot nem találtunk, amely a családi legendáriumot igazolta volna. A levéltáros elmesélte, hogy a személyi anyagok többségét az idők folyamán nem egyszer megrostálták, a tisztekét kevésbé - gondolom, hely hiányában döntöttek a feleslegesnek ítélt folyóméterek kidobásáról.
- Megnézzek még valamit? - kérdezte a levelek és iratok tárnoka, látva csalódottságomat.
Eltűnt valahol egy belső irodában (amíg távol volt, villámgyorsan lefényképeztem mobilommal az összes elém tárt iratot), és visszatérve egy A/5-ös méretű cédulát rakott elém. Annak az igazolásnak a másolati példányát - magyarázta -, amelyet apám kapott, amikor két év fogság után Debrecenben, az orosz hadifogságból hazatérőket elosztó központból elbocsátották.
"Magyar Népjóléti Minisztérium Hadifogolygondozó Kirendeltsége, Debrecen" - ez áll az elsárgult papírlap fejlécében, alább apám neve, rendfokozata (hadapródőrmester), születési helye (Beregszász) és ideje, anyja neve és így tovább, valamint annak a dátuma, amikor csontsoványan Debrecenbe ért: 1948. június 29.
A cédula alján a nyomtatvány elnevezése olvasható kis betűkkel így: "Szabadság", Debrecen.
Megjegyzések:
1. Apám idén lenne 102 éves, húsz éve annak, hogy elment, ám a gyászmunkámnak mintha sohasem lenne vége.
2. Ajánlom ezt az írást azoknak, akikre analóg és/vagy digitális formában lévő adatok, információk tárolását, megőrzését bízták. Azoknak, akik dönthetnek adatok, információk tárolási kapacitásának fejlesztéséről, az analóg információhordozók digitalizációjáról, iratfolyóméterek megsemmisítéséről.