A bálványosi nagyszálló lélegzetelállítóan szép kilátást nyújtó teraszán két reggelimet is annál az asztalnál költöttem el, ahol N., a neves és népszerű biztonságpolitikai szakértő vitte a prímet kíméletlenül és fáradhatatlanul. A tőle megszokott módon: vehemenciával és egyszersmind összefogottan, tisztán és tagoltan, pontokba szedve, utolsó megjegyzéssel megkoronázva, pontosabban olykor egynél több utolsó megjegyzéssel. És asztaltársasága, miközben a nagy beszélő árnyékában megtörten belenyugodott saját kicsinységébe, arra lehetett figyelmes, hogy varázslatos váratlansággal a kockázatokra, a veszélyekre lett – mostanság nagy kedvvel használt szóval élve – érzékenyítve.
Z. barátomnak ugyancsak a biztonság a munkaterülete, amióta felnőttkorba lépett. Ha vele beszélgetek, ő sem fogja vissza magát: nagy virtuozitással ölt megtörtént eseteket egymásba, amelyekből a napnál is világosabbá válik, hogy mi, egyszerű halandók két lábon járó pompás célpontjai, könnyű prédái vagyunk a rosszfiúknak, akik akkor ejtenek rajtunk, a minket segítő eszközökön sebet, amikor csak akarnak, vagy amikor mondják nekik.
És meglehet, hogy ezek a rosszalkodó fiúk voltaképpen egy másik szemszögből nézve a legjobb fiúk. Szolgálják és védelmezik a maguk országának biztonságát és érdekeit.
Végül, de nem utolsósorban említem e sorban Keleti Arthurt, aki egyebek mellett az általa kifundált és sikerre vitt, idén tizenegyedik alkalommal megrendezendő Informatikai Biztonság Napjáról, az ITBN-ről vált híressé és elismertté. Számára is rutinfeladat berezeltetni hallgatóságát, felébreszteni a rá figyelőkben az ismeretlen kiberveszélyektől való félelem hátborzongató érzését.
Úgy adódott, hogy az utóbbi hét nap alatt az imént emlegetett tiszteletre méltó szakemberekkel mind találkozhattam (Arthurral egy nyilvános eseményen, ezért írhatom ki a nevét), és azt hiszem, megérti a kedves olvasó, ha most próbálok egy kicsit magamhoz térni.
Kísérletet teszek arra, hogy a tőlük rám ragadt kínzó paranoiától valahogy megszabaduljak.
Ilyenkor szerintem az segít a legjobban, ha az ember hátradőlve foteljében elmereng, és nem a hevesen, összevissza kalimpáló szívére hallgat, hanem inkább a szürkeállományát tornáztatja meg kissé.
Azt gondolom, hogy amikor a biztonság kerül terítékre, amikor nem csupán az elmélet síkján, csak feltéve, de igazán meg nem engedve kerül veszélybe valami, ami a miénk, vagy ami hozzánk tartozik, netán éppen a mi személyes biztonságunk, hanem a lehető legridegebb valóságban, akkor az a legfontosabb, hogy próbáljuk meg a lehetetlent: őrizzük meg a hidegvérünket. Azért, hogy tiszta fejjel mérhessük fel, mekkora is a veszély, a kockázat valójában, és azért, hogy aztán a leghelyesebb döntéseket hozhassuk meg a következmények, a károk megelőzésére vagy enyhítésére.
Azt tapasztalom, hogy még akkor is, amikor a lehető legnyilvánvalóbb a baj, hajlamosak vagyunk arra, hogy a problémáról szóló elbeszélésekről, a narratívákról folytassunk beszélgetéseket, késhegyre menő vitákat, alkossunk újabb narratívákat. Felmérni a problémát úgy, ahogy az teljes valójában elénk tárul? Hogy erre képesekké váljunk, a legjobb, ha eltávolodunk a tisztánlátást megzavaró mesék világától és a tényekhez ragaszkodunk, nem pedig a tényekről szóló történetek valamelyikének szavaihoz.
Amikor menthetetlenül megragadunk az elbeszélések szintjén, hajlamosak vagyunk arra, hogy az elbeszélők személye szerint osztályozzuk a történeteket igazságnak vagy hazugságnak aszerint, hogy az elbeszélőkhöz miként viszonyulunk – érzelmeink vagy netán érdekeink szerint. Akit jónak tartunk, annak szentül hiszünk, és aki szerintünk rossz, annak egy szavát sem hisszük el.
Könnyen és észrevétlenül juthatunk így el a jól megérdemelt idült paranoia fogságába.
