Dobálózhatunk olyan elcsépelt frázisokkal, miszerint hihetetlenül felgyorsult világban élünk, ahol ember embernek farkasa, és aki lemarad, az kimarad... Ismerős kijelentések, és tény az is, hogy egy cégvezető, informatikai döntéshozó életére valóban igazak ezek, ahogyan ismerősek lassan szinte minden szakmában dolgozó számára is. Kimutatások és felmérések mellett elég csak körbesandítani az ismerőseink között (vagy egy újabb húzós munkanap után tükörbe nézni), hogy lássuk: kényszerből vagy megszokásból, de minden napunk egy versenyfutás az elvárásokkal, főnökökkel, ügyféligényekkel.
Ahogy Bruce Springsteen már 1975-ben megénekelte: baby, futásra születtünk. Végigrohanjuk az iskoláinkat, mert a szülőktől a tanárokon át mindenki azt sulykolja belénk, hogy elhappolják előlünk a jó munkahelyeket és a megvalósítható ötleteket, ha nem sietünk. Aztán az első munkahelyeinken teperünk, mint a pánikoló nyúl, ráhúzunk még egy órát, vagy akár többet minden nap, mert különben kirúg a főnök, esetleg nem minket, hanem a szomszéd kockában dolgozó szerencsétlen szerencsést lépteti elő, és közben kell a pénz, kell a stabilitás. Aztán egy idő után már kell a pozíció is, mert az hoz még stabilabb életet, végül pedig már kell a pozíció, mert... mert kell.
Mások "szent küldetéseket" teljesítenek professzionális életük során, a legjobb adatvédelmi szakemberek, felhőspecialisták, projektmenedzserek akarnak lenni, mert úgy hiszik, ezzel jobbá teszik mások életét, vagy akár a világot. Reggel úgy pattan fel rájuk az öltöny és a nyakkendő, mintha a második bőrük lenne, még sötét van, amikor elkezdik a munkát és már újra besötétedik, amikor abbahagyják. Baby, még mindig futunk, azóta is. És ugyan vannak kisebb szünetek, de lassan már ezek is inkább "szünetnek látszó szakaszok". A családi nyaralás közben sem kerül le a fül mellől a mobil, és a strandon is pörög a laptopon az aktuális feladatsor. A karácsony pedig sokaknak már inkább a céges partykat és partneri bulikat jelentik, amelyeken kötelező ott lenni, és persze nem rossz az ilyen, de valahogy mégsem pihentet.
Márpedig ma eljön a karácsony este, és sokaknak talán most eshet le valamelyest, hogy ez az egész rohanás, a testünk és lelkünk totális felkínálása a munka isteneinek tulajdonképpen csak másodlagos. És nem, egyáltalán nem az ünnep szentségéről beszélünk - már csak azért sem, mert érthetően multikultivá vált világunkban a szomszéd ilyentájt Hanukát ünnepel, a legjobb cimboránk meg talán épp a Nagy Spagettiszörny feltámadását. De ha az év végi ünnepek mögé nézünk, jól látjuk, hogy alapvetően a természeti népek kora óta egy megújulás-ünnepről van szó, az év legrövidebb napjáról, amely az északi féltekén egybeesik azzal az időszakkal, amely egyben a legcudarabb is. És innentől azt várta minden népcsoport, bármilyen sokféle misztikus körítést szőtt is hozzá, hogy mostantól lassan minden megint egyre jobb lesz.
Nem csoda, hogy az összes év végi hagyomány pihenést, megnyugvást, befelé, vagy épp szeretteink felé fordulást hozott. Mert ahogy a természet is ilyenkor ér el a legmogorvább időszakba, amikortól csak kifelé vezet az út, az emberek is ekkortájt érezhetik meg az elmúlt év súlyát. Amit bizony időről időre le kell tenni.
Tessék szépen ma a tokban hagyni a laptopot. Akár érdemes az üzleti partnerek és munkatársak felől érkező hívásokat némára állítani. Későn kelni, nagyot nyújtózni, és a kinti szürke sötét ellenére "fényesen" indítani a napot. Rácsodálkozni saját hátországunkra - a szeretteinkre, közvetlen családunkra, barátainkra, akik akkor is mellettünk álltak, amikor a nagy rohanás, törtetés vagy épp világmegmentés közepette észre sem vettük őket.
Teljesen mindegy, hogy karácsonyfa áll az asztalon, esetleg hanukia, vagy épp az égvilágon semmi: az ünnep akkor is legyen ünnep. Te, aki ezt olvasod, kezdd el mondjuk most - és akár folytasd is néhány napig. Persze, azt is tudjuk, hogy sokan nem tehetik meg a teljes leállást, mert olyan munkakörökben dolgoznak, amelyben elengedhetetlen valakinek folyamatosan forgatni a kereket. De ha megteheted, és őszintén bevallod magadnak, hogy egy hétig nélküled is megy tovább a munka nagy világa, akkor lazíts.
Ahogy a legerősebb és legkidolgozottabb izmoknak is kell a nyugvó helyzet ahhoz, hogy újra teljesíteni tudjanak, a világ legszorgalmasabb munkatársainak és legmunkamániásabb főnökeinek sem lehet büntetlenül örök körforgásban pörögni. Bébi, rohanásra születtünk, de ne a rohanásba haljunk bele. Ennek szellemében kívánok a Computerworld összes többi munkatársa nevében mindenkinek boldog, valamint pihenéssel, családdal és feltöltődéssel tarkított ünnepet. Aztán folytatjuk. És most: kikapcs.
