Hogyan fogunk visszatekinteni ezekre a hónapokra néhány év távlatából? Milyen valóság vesz majd körbe minket akkor? Eljátszott már a gondolattal, kedves olvasó? Kisgyerekkoromban került a kezembe a néhai Teknős Péter "Jártunk a jövőben" című könyve, amelyben két budapesti gyerek, Pisti és a nagyobbacska Kati egy szerkezettel véletlenül a jövőbe kerül. Kis bolyongás után találnak egy házat, ahol megpihenhetnek, és a meghökkentő jövőbeli technikába is belekóstolhatnak.
Ám mielőtt a ház gazdája biztonságba helyezhetné őket, eltévednek, és egy gyerekfaluban kötnek ki, ahol befogadják őket. De hiába a sok csoda, Pistinek elege lesz a jó viselkedésből, a sok szabályból, beveszi magát az erdőbe, hogy Robinsonként éljen, elég kényelmetlenül. A tábor nevelői mindent látnak, de az egyszerűbb megoldások helyett inkább utána küldik Katit, hogy térítse vissza Pistit a jó útra.
A jövőbe repítő szerkezet kivételével elég sok minden megvalósult az ifjúsági művek fantáziadús szerzőjének látomásaiból: a drónok és egyszemélyes repülő szerkezetek, a mindent látó, szabályokat alkotó és azokat betartató "gyerekfalu", a digitális pórázok sokasága… Teknős Péter könyvében az időgépet rejtő titkos szoba ajtajának kódja egyébként, ironikus módon, dezoxiribonukleinsav, azaz DNS. Hosszú, nehéz szó, amit egy gyerek talán nem tud megjegyezni, aztán mégis. A kulcs a jövőhöz. Talán a kulcs a koronavírushoz is.
Talán a DNS-en fog múlni, hogy Robinsonként fogunk élni az erdőben, ahol a néhai aszfaltos utakat benőtte már a zöld, vagy beköltözünk a szabályokkal behálózott, krómtól csillogó, a földfelszín fölé magasodó digitális világba, amelyben mindent és mindenkit szemmel tartanak, helyére tesznek és helyén kezelnek.
A könyvben, ha jól emlékszem, még nem kapott explicit szerepet a mesterséges intelligencia. Teknős Péter jövőjében még emberek alkották meg a rend törvényeit, a gépek szolgák voltak és segítők. A digitális átalakulással leírható jelenben is azok még, de a szerepük a jövőalkotásban egyre nagyobb, egyre markánsabb. Már a kétkezi munkásnak és az irodistának is robotok dolgoznak a keze alá, de még nem magától értetődő, hogy a gép nem vetélytárs, hanem segítő.
Az etikus AI kérdése sem triviális: még nagyon az elején járunk a barátkozásnak, de már egészen biztos, hogy velük épül a jövő. Az a jövő, amelyben egy ideje már benne jártunk, amikor szinte mindent felforgató erővel ránk tört a koronavírus, és arra kényszerített bennünket, hogy sokszorozzuk meg a digitális átalakulás érdekében tett erőfeszítéseinket. Most pedig azt kérdezgetjük magunktól, azt kérdezgetik tőlünk, elég gyorsan haladunk-e.
A szállítók piacelemzőkre bízzák a kérdezősködést, és zsebkendőt lobogtatva intenek búcsút az analóg világnak. Szintlépésről beszélnek, mert a koronavírus miatt - ha előbb nem - a döntéshozók felismerték, hogy a digitális megoldásoktól hatékonyabb lesz a munka, javul a versenyképességünk, jobban kezelhetők a gazdasági bizonytalanságok. Digitalizációs Indexükön Magyarország is egy tized pontot javított a tavalyi 3,3-hoz képest - ennyivel közelebb kerültünk az ötös skála tetejéhez.
Miből adódik az előrelépés? Gyártósorok automatizálásából, robotizálásából, vagyis az üzemek egészét érintő hosszadalmas, bonyolult feladatok megoldásából. Az ilyesmit általában évek alatt szokták elvégezni a termelőcégek, de most megugrott a tempó. Kezdünk mindent mindennel összekötni, optimalizálni, adatot gyűjteni és elemezni, jobban érteni a történteket, és jobban odafigyelni az adatbiztonságra - ezeknek mindnek nagyon ideje volt. Kinyílott a digitalizációs lehetőségek tárházának ajtaja, és mi beléptünk a jövőbe, amelyben a koronavírus trónol a központi helyen. Irányítja, a maga természete szerint szabályozza az életünket.
Kora reggel van, borult az ég. Ideje munkához látni. Aztán majd ideje lesz visszatekinteni.
