Magyarországon az innovációs képesség bővítésének egyedüli bázisát az egyetemek, illetve az egyetemek köré épülő, innovációs parkokban megvalósuló ökoszisztéma képezi, hangzott el júliusban egy minisztériumi szervezésű tudományos konferencián. Minthogy az ország felsőoktatási rendszerét 38 egyetem és 29 főiskola alkotja (közülük 27 állami fenntartású), feltételezhetnénk, hogy e 67 campus az innováció kizárólagos hazai letéteményese, ami nem épp megnyugtató adat. A helyzet szerencsére jobb ennél, hiszen a kutatók 62 százaléka, közel húszezer fő már 2017-ben is vállalatoknál dolgozott, míg a hazai kutató-fejlesztő intézetekben és felsőoktatási intézményekben évtizedek óta négy-hatezer körül mozog a számuk.
Méretarányosan persze így sem állunk fényesen: a 300 milliós lélekszámú Egyesült Államok, ahol 5300 egyetem és főiskola működik (melyek több mint fele magánfenntartású), jócskán leköröz minket, de még ha hozzácsapjuk is a fentiekhez a mi mintegy kétszáz ipari parkunkat és a k+f tevékenységet folytató multikat és kkv-kat, a Szilícium-völgynek akkor sem volnánk elég a fél fogára.
Lamentálhatunk azon, hogy egy szűkös erőforrásokkal rendelkező országban - éppen ezek szűkössége miatt - szükséges-e központi irányítás alá vonni egyes kutatás-fejlesztési bázisokat, az ugyanis aligha megkérdőjelezhető tény, hogy az innováció alapvetően kompetitív jellegű tevékenység.
Egy ország vagy egy termék versenyképessége pedig nem dolgozószobákban, hanem a piacon dől el.
S ha már letáboroztunk az egészségügynél, maradjunk is itt!
Mióta világ a világ, az emberiség nem áldozott még annyi energiát egyetlen téma, az új típusú koronavírus kutatására. Az azonban az orvostudomány sok-sok más, apróbb és nagyobb felfedezésének köszönhető, hogy mára a fejlett országokban a legégetőbb kérdések közé került a társadalom elöregedése, ami miatt egyre több pénz áramlik a gyógyszereket, gyógyászati segédeszközöket, egészségmegőrző megoldásokat előállító, élettudományokkal foglalkozó vállalkozásokhoz. Elképesztően nagy összegekről van szó: a Deloitte felmérése szerint gyógyászati eszközökre 2018-ban világszerte 425,5 milliárd dollárt fordítottak a betegek, 2025-re ez a szám elérheti a 612,7 milliárd dollárt.
A leggyakoribb halálokok közé tartoznak a daganatos megbetegedések; mára a klinikai költések 40 százalékát, 2024-re az előrejelzések szerint a teljes gyógyszerpiac 20 százalékát onkológiai gyógyszerek teszik ki. Ha egy-egy hatóanyag hatásosságát a kutatás során a jelenleginél csak 10 százalékkal pontosabban meg lehetne becsülni, az dollármilliárdokban mérhető megtakarítást jelentene a gyártók számára.
Itt most nem a kemoterápia során első körben alkalmazott széles spektrumú infúziós szerekről, hanem adott genetikai mutációk ellen célzottan bevethető, vagy az immunrendszert a tumor ellen aktivizáló, a beteg várható élettartamát hónapokkal, olykor évekkel meghosszabbító gyógyszerekről van szó, amelyek egyhavi adagja betegenként millió forintos kiadás.
Magától értetődik, hogy az olcsósítás a betegnek is érdeke, különösen olyan országokban, amelyekben a kezelés költsége többé-kevésbé az ő vállát nyomja, s így a diagnózis felállításától számított néhány hónapon vagy éven belül simán felélheti a tartalékait, majd fizetésképtelenné válhat.
Nem véletlenül bukkantak fel a színen olyan startupok és óriáscégek, amelyek felfedezték maguknak az egészségügyben, azon belül például a betegadatok - patológiai jelentések, kórházi feljegyzések - strukturálatlan adatbázisainak feldolgozásában rejlő üzleti lehetőségeket. Meglehet, ha elnyerik a bizalmunkat,
még életünkben rendelkezhetünk majd arról, hogy felajánljuk vagy eladjuk nekik az adatainkat.
A Deloitte szerint a mesterséges intelligencia és a gépi tanulás használatának e piaca a 2018-as 198 millió dollárról néhány éven belül 3,8 milliárd dollárra nő, remélhetően áttolva a fókuszt a gyógyításról a megelőzésre.
