Nem állítom, hogy a magyar néphadseregben egyetemi előfelvételisként leszolgált 11 hónap alatt igazi katonává váltam, viszont azt mondhatom, hogy rengeteg tapasztalattal gazdagodtam.
Szovjet légvédelmi rakétarendszer kezelésére képeztek ki - legalábbis nem nagy odaadással, a kornak megfelelő slendriánsággal erre törekedtek a tisztjeink és altisztjeink. A technika, amely tanulmányaink középpontjában állott, elavult volt, ez még a kevésbé hozzáértők számára sem volt kétséges. Négy vagy öt zárt kocsiszekrényű teherautóba osztották szét a rakétairányítás funkcióit - szovjet darabosság, szovjet szag uralt mindent. A szóban forgó rakétarendszer nekünk ismertetett változatát a vörös ármádia akkoriban már rég nem használta, sokkalta korszerűbb eszközökkel szorgalmazta másutt sárgolyónkon a világ proletárjainak hőn áhított egyesülését.
Nem mondhatom, hogy szolgálatunk alatt azon búsongtunk volna, hogy haszontalanul múlik az idő, nem képeznek ki kellőképpen édes hazánk megvédelmezésére. Akkoriban az ember agyában csak az járt, mikor mehet eltávra, és ha mehet, várja-e még az, aki az eltávnak értelmet ad.
Egy olyan nemzeti hadseregben szolgáltunk, amelynek védelmi képességei - finoman szólva - korlátosak voltak. Az a helyzet, hogy napjainkban sem sok az olyan nemzeti haderő, amelyet másként jellemezhetnénk.
Akkor kezdtem az informatikai elemző szemszögéből követni az eseményeket a most folyó háborúban, amikor az Egyiptomból Oroszországba tartó orosz utasszállító repülőgép lezuhant a Sínai-félszigeten. Folyt a roncsok felkutatása, majd megtalálták a fekete dobozokat is, az oroszok pedig váltig állították, hogy a gépet nem robbantották fel a levegőben. Aztán megszólaltak az amerikaiak. Azt mondták, hogy a körzetben lehallgatott kommunikációkból nagy bizonyossággal kikövetkeztethető, hogy a magát iszlám államnak nevező terrorszervezet keze van a dologban, és hogy egyébként robbantás történt a repülőgépen.
Majd jött a párizsi terrorcselekmény-sorozat. Az elkövetők utáni nyomozásról szóló hírekből arra kellett következtetnem, hogy a nemzeti titkosszolgálatok közötti együttműködés nem mondható tökéletesnek. Előbb a horvátok, majd a görögök jelezték, hogy regisztrálták bizonyos személyek belépését, akikre ráterelődött a franciák figyelme. Olybá tűnt nekem, hogy miközben ugyanabba a szövetségi rendszerbe tartozó államokról van szó, a franciák közvetlenül és azonnal nem érhettek (nem érhetnek?) el olyan, számukra a felderítésben kritikus adatbázisokat, amelyeket más, szövetséges országok működtetnek és felügyelnek.
Aztán a CNN egyik riportjában, a párizsi szörnyűségek másnapján azt hallom, hogy az amerikaiak számítástechnikai segítséget nyújtottak a franciáknak a Charlie Hebdo szerkesztősége és a kóserbolt elleni merényletek utáni nyomozás során.
Később hallom, olvasom, hogy a mostani támadások elkövetői kódolt módon kommunikáltak egymással a mobiltelefonjaikon, a rendőrséggel pedig a túszejtéskor a túszok telefonjait használták. És csupán szerencsés véletlen, hogy megtalálták azt a mobiltelefont az egyik merénylet helyszíne közelében, amely végül - egy rajta elküldött üzenet révén - elvezetett a terroristák búvóhelyére.
Különös helyzetkép rakható össze az imént felmutatott mozaikokból. A támadások globálisak, az ellentámadás, a védelem, a megelőzés struktúrája sem lehet más. Az infokommunikációs technológia napjaink hadviselésének beágyazott alkotóeleme, ám e technológia birtoklásában egyelőre nincs egyenlőség még a testvérek között sem - s ez nem igazságtalanság, hanem óriási kockázat.
A csúcstechnológia adta lehetőségek elosztott és intenzív kiaknázásával, például Big Data alkalmazásokkal, akár vérontás nélkül is be lehetne gyűjteni a terroristák AK47-eseinek többségét.
