Az informatika valójában a modern gazdaság agyközpontja és idegrendszere, de hatékony működését már unalomig ismételt problémák fékezik. Ezek az oktatás hiányosságai, a pénzügyi nehézségek és a szervezési problémák.
A felhasználók - államiak és nem államiak - egyaránt a szállítók hálójában vannak, és azt használják és fejlesztik, amit a szállítók kitalálnak, felkínálnak és több-kevesebb erőszakkal lenyomnak a torkukon. A falat lehet ízletes is; néhány rendszer valóban felpörgette az adott intézmény, vállalat eredményességét, de számos ellenkező példát is találhatunk.
A legnagyobb probléma az alapok hiánya és az ezzel kapcsolatos tétlen siránkozás. Amíg az ország bürokratikus rendjét - amelyen itt a megkívánt jelentések óriási mennyiségű kötelezettségét, az adózás és visszatérítések, pályázatok bonyolultságát értem - nem sikerül egyszerű, logikus és így jól programozható formába hozni, az informatika teljesítményének közel fele az értelmetlen jogkövetések, állandó újraírások és bonyolult rendszerek folyamatos, olykor életveszélyes karbantartására fordítódik.
Ez a bonyolult és betartandó szabályrendszer az egyik oka a képzés látszólagos eredménytelenségének is, mert az évente többször változó szabályokat az iskolákban és tanfolyamokon nem lehet megtanulni.
Hasonló csapdahelyzet állt elő a magasan automatizált munkahelyek és távközlési rendszerek területén is. Ezek működtetése, különösképpen fejlesztése rendkívül mély szaktudást és gyorsan elévülő, a gyártók által mesterségesen újra és újra definiált rendszereket jelent.
Talán jobb lenne néhány alaprendszert - amelyek szolgáltatásai beálltak - befagyasztani és 3-4 éven át azokk hatékony használatával foglalkozni az állandó megújítások helyett.
Egy olyan színházban vagyunk, ahol a szállítók állandóan átrendezik a színpadot, így a színészek nem találják a helyüket, és a közönség, a felhasználók képtelenek követni a zavaros eseményeket.
Egy kis stabilitásra, a szabályozások radikális egyszerűsítésére, a szállítók szirénhangjából fakadó, gyakran felesleges váltások elkerülésére égető szükség van. Talán jobb üzletet csinálnánk, ha megfizetnénk a szállítóknak az általuk remélt profitot azzal a kikötéssel, hogy nem nyúlhatnak a jól működő rendszerekhez. Jellegzetes és ismert magatartás az ?Ezt a verziót már nem támogatjuk, de az új további lehetőséget biztosít" hozzáállás. Biztos, hogy a szélessávú, bárhol elérhető hálózat a vállalatirányítás, egészségügy és államháztartás alapja. Igaz az is, hogy ezekre intelligens, hatékony rendszerek építhetők.
Megállapítható azonban, hogy egy nagyon erős és veszélyes csúszás van a hardver, a programok, az alkalmazások és a felhasználók képessége között. A hardverfejlesztés óriási sebességgel rohan előre, már cloud chipek is vannak több millió tranzisztorral, de az ezekre írt programok 2-3 évvel ezután használhatók. E programok megjelenése után 2-3 évvel érnek be azok az alkalmazások, amelyek a társadalom tényleges igényeit valamely területen kielégítik. További 3-5 év szükséges ahhoz, hogy felnőjön a felhasználók egy olyan új generációja, amely érti ezeket, használja, és megbízható rendszereket működtet.
Itt nem a kockázatmentes szövegvilágról van szó, mint például a Facebook, amelynek óriási pszichológiai és kapcsolatteremtő képessége van, hanem a termelésirányítás, társadalomirányítás, pénzügyi rendszerek, egészségügy felelősséggel járó, működtető rendszereiről. Nagy veszély az is, hogy a szakemberek tudásbázisa rendkívül olvadékony - egy jó alapszoftveres tudása 4-5 év múlva már megkérdőjelezhető. További, a szállítók által nehezen feldolgozható dilemma, hogy kell-e az ajánlott megoldás és főleg milyen forintban mért hasznot lehet biztosítani vele. A költségek mindig felmerülnek, az ígért megtérülések elmaradnak, részben az alacsony színvonal vagy a ?megváltozott" piaci körülmények miatt. Egy nagyon szigorú visszamérési rendszert kell bevezetni, amely számon kéri az eladótól és megvalósítótól a pénzügyi ígéreteket. Ha ennek hatására némely szállító eláll a szerződéstől, ez egyben minősíti is azt.
Nagyon fontos, hogy a képzésben vegyenek részt a szabályokat alkotó munkatársak is, mert az adott téma viszonylag mély ismerete nélkül a követelményrendszert sem lehet jól csinálni.
