Az utóbbi években egyre többen foglalkoznak a mikroműanyagok környezeti és egészségügyi hatásaival, hiszen súlyos következményekkel kár felhalmozódásuk az élő szervezetekben. Azonban Alexej Hohlov, a Moszkvai Állami Egyetem Polimer- és Kristályfizikai Tanszékének vezetője, valamint az Orosz Tudományos Akadémia tagja szerint a mikroműanyagokról szóló aggodalmak túlzóak, és nincs tudományos bizonyíték arra, hogy ezek az apró műanyagrészecskék veszélyesebbek lennének az emberi szervezetre, mint például a fa- vagy betondarabkák, amelyek sokkal nagyobb mennyiségben fordulnak elő a környezetben.
Mi is pontosan a mikroműanyag?
A mikroműanyagok 5 mm-nél kisebb polimer darabkák, amelyek még apróbb részecskékre bomolhatnak le. A műanyagipar fejlődése az 1950-es években indult be, és napjainkban évente 400 millió tonna műanyagot állítanak elő világszerte. A leggyakoribb polimerek közé tartozik a polietilén, polipropilén, polietilén-tereftalát, polisztirol és PVC, amelyek csomagolóanyagok, fóliák és egyéb mindennapi használati tárgyak alapanyagául szolgálnak.
Mikroműanyag mindenhol?
Gyakran hallani, hogy mikroműanyagok kerülnek az élelmiszereinkbe és az ivóvizünkbe, de Hohlov szerint ez nem jelent különösebb veszélyt. Az emberi szervezet is polimerekből épül fel, hiszen a fehérjék, a DNS és az RNS láncmolekulák mind természetes polimerek.
Érdemes megjegyezni, hogy nemcsak műanyagrészecskék, hanem számos más anyag is bekerül a környezetbe és a szervezetünkbe. A világon évente 2,5 milliárd tonna fapor keletkezik természetes úton, míg műanyagból csupán 400 millió tonna - vagyis a természetes polimerek sokkal nagyobb mennyiségben vannak jelen.
Milyen hatással van a mikroműanyag az emberi szervezetre?
A tudós szerint minden anyag lebomlik apró részecskékre a környezeti hatások következtében, és ezek bejuthatnak az emberi szervezetbe is. Nemcsak mikroműanyagok, hanem betonpor, homok, fapor és más természetes anyagok is bekerülnek a véráramba, azonban a szervezet ezeket biológiai bevonattal látja el, amely baktériumtöredékekből, fehérjékből és egyéb anyagokból áll.
"Az emberiség évezredek óta együtt él a porral, és ez nem árt nekünk. A szervezet számára nincs különbség mikroműanyag és egyéb porszemcsék között."
Állítása szerint a laboratóriumi kísérletek, amelyek a mikroműanyagok káros hatásait mutatják ki, gyakran irreálisan magas koncentrációkat alkalmaznak, amelyek a való életben nem fordulnak elő.
Hohlov szerint a mikroműanyagokkal kapcsolatos félelmeket a média generálja, mert szenzációéhes.
"Senki sem ijed meg attól, hogy fa- vagy homokszemcsék jutnak be a szervezetbe, mert ezek természetesek. A műanyag viszont mesterséges, ezért könnyebb rá félelmet építeni."
A kutatások szerint az ivóvízben található mikroműanyagok jelentős része nem is műanyag palackokból, hanem textilipari szintetikus szálakból származik, amelyek a mosás során kerülnek a szennyvízbe, majd onnan a természetes vizekbe.
Lehet-e teljesen kiváltani a műanyagot?
Bár léteznek műanyag alternatívák, ezek jóval drágábbak, és bizonyos iparágakban nem is helyettesíthetők. Az egészségügyben például az egyszer használatos fecskendők és kesztyűk helyett visszatérhetnénk a többször használatos változatokhoz, de ez fertőzési kockázatokkal járna.
Hohlov szerint a legfontosabb nem az, hogy minden műanyagot kivonjunk, hanem hogy felelősen kezeljük a hulladékot.
A 400 millió tonna éves műanyagtermelésből 300 millió tonna lerakókba vagy égetőkbe kerül, a probléma azzal a 100 millió tonnával van, amely nem megfelelő módon és helyen végzi.
A valódi szennyezési források
A közvélekedés szerint a műanyag evőeszközök és palackok a legnagyobb mikroműanyag-források, de Hohlov szerint ez tévedés. A fő kibocsátók:
- szintetikus ruházat mosása (a textilszálak leoldódnak),
- autógumik kopása,
- városi por és útburkolati anyagok (pl. útburkolati festékek).
"Ha valóban megszüntetnénk a mikroműanyagok kibocsátását, le kellene mondanunk az autózásról és a mosásról is, ami nem reális elvárás."
A probléma tehát nem az a mikroműanyagokkal, hogy léteznek, hanem hogy nem megfelelően kezeljük a hulladékot. A tudományos közösség szerint a hangsúlyt a helyes hulladékkezelésre és az újrahasznosításra kell helyezni, nem pedig pánikkeltésre.
