A glükózt használó üzemanyagcellákat szilíciumból és platinából állították elő, méghozzá egy már régóta alkalmazott félvezető-gyártási technológia segítségével. A platina katalizátorként működik, elektronokat von ki a cukormolekulákból hasonlóan ahhoz, ahogy az állati sejtek (például a sajátjaink) teszik enzimek és oxigén felhasználásával.
Forrás: MIT Sarpeshkar Lab
Ezek az üzemanyagcellák meglepően sok áram előállítására képesek többszáz microwatt vagy akár több tucat milliwatt teljesítményt képesek generálni, ami például összehasonlítható azzal ami egy kalkulátor napelemében keletkezik. Ez bőven elegendő hogy meghajtson aprócska, de összetett számítógépeket, vagy éppen működésbe hozzon az agyban lévő neuroncsoportokat. Az elmélet szerint a glükóz ilyen feldolgozása teljesítményt vesz el az agytól (amit nyilván nem is volnánk képesek érzékelni), de ez egyébként is legfeljebb abban jelentkezhetne, hogy előbb lennénk éhesek.
Az MIT által kifejlesztett üzemanyagcellák legfeljebb 64x64 milliméteresek lehetnek, de ennél kisebbek bármilyen, akár pár milliméteres méretben is előállíthatók. Értelemszerűen a legnagyobb cella termeli a legtöbb energiát, de a beültetésre a kisebb méretűek alkalmasak, amelyekből viszont akár több tucatot is elhelyezhetnek az agyban.
A most bemutaott technológia két szempontból is jelentős. Az első, hogy teljesen szintetikus, a második, hogy egy már évtizede alkalmazott chipgyártási eljárást használ. Jelentős előnye, hogy a katalizátorként használt platina nagyon erősen biokompatibilis, azaz nem kell tartani a kilökődésétől.
A Rahul Sarpeshkar csapata által kifejlesztett üzemanyagcella igen nagy lépést jelenthet a digitális-biológiai hibrideszközök kifejlesztése felé, amelyeknek nem lesz többé szükségük külső áramforrásra.
