Az 1800-as évek második felében a leggyorsabb kommunikációs módszernek a távíró számított, ahol a vezetékeken keresztül szöveges üzeneteket lehetett eljuttatni egyik állomásról a másikra. Arról viszont csak álmodozni lehetett, hogy egyszer majd távolról, de közvetítő írás nélkül, normál beszélgetés formájában is elérhessék egymást az emberek. A terület egyik úttörője Dr. Alexander Graham Bell volt, aki már fiatalkorától érdeklődött a hallássegítő eszközök iránt, ugyanis édesanyja nagyothalló volt - érdekes a sorstól, hogy későbbi felesége is hasonló fogyatékossággal élt. A tudós ezrét többféle olyan megoldással is kísérletezett, amely a hallás alapú kommunikációt segítette.
A skót származású mérnök 1871-ben érkezett az amerikai Bostonba, hogy az ottani, hallássérültek számára létrehozott iskolában tanítson. Három évvel később pedig találkozott Thomas A. Watson elektromérnökkel, akivel közösen folytatták a hang-kommunikáció terén végzett kutatásokat. Azért írtunk fentebb "egyik úttörőt" Bell neve mellett, mert az ötlet nem volt légből kapott, és már mások is igyekeztek valamilyen megoldást találni erre: Elisha Grey például szintén arról adott interjúkat, hogy már közel jár valamiféle távbeszélő kifejlesztéséhez. Szóval a Bell-Watson tandem gőzerővel dolgozott egy valóban használható prototípuson, és ugyan máig nem teljesen tiszta, melyik fél jutott el elsőként a szabadalmi hivatalba, végül Bell nevére írták a találmányt.
Ezután mindössze néhány nappal, 1876 március 10-én beszélt elsőként Bell az eszköz tölcsérébe, amelyet Watson hallott a vevő oldalon, ez viszont még egyrészt csak egyetlen szobányi távolságot jelentett, másrészt egyirányú kommunikációt tett lehetővé. A továbbfejlesztett megoldás tesztelésére 1876. október 9-én került sor, amely mindkét problémát áthidalta.
Az egyik távbeszélőt (akkori megfogalmazás szerint "akusztikus telegráf") Bell irodájában, a bostoni Kilby streeten helyezték el, a másikat pedig két mérfölddel odébb, a Cambridge-ben található Walworth gyárban, ahol Watson tartózkodott: a dupla vezetékes megoldás segítségével mindkét résztvevő hallotta egymást, tehát itt már valós beszélgetés történt.
A következő évben a szabadalomra építve meg is alakult a Bell Telephone Company, és tíz éven belül az amerikai telefonvonalak száma elérte a 150 ezret. A hagyományos telefonálás az első sikeres teszt után csaknem száz évig nem is kapott kihívót, mivel a főként hadászati célokra kifejlesztett analóg, rádió alapú kommunikáció nem terjedt el a konzumer piacon, legfeljebb néhány üzleti szegmens használta (például a kamionok és a taxik CB rádiói). Az első mobilhálózaton keresztül bonyolított hívást csak 1973. április 3-án indította a motorola mérnöke, Martin Cooper, és még innen is több mint egy évtized kellett a mobiltelefonok elterjedésének kezdetéig.
Mára persze a vezetékes telefonálás már szinte teljesen marginális szerepet kap világszerte, de a mai nap akkor is fontos születésnap: annak jubileuma, hogy két beszélgetőpartner nagy távolságból először tudott hallózni egymásnak.
