2015-ben a Csendes-óceánba egy három hónapos próbaidejű kisméretű adatközpontot telepítettek, majd 2018-ban egy 2 év időtartamú, 864 szervert tartalmazó, 12×3 méter hosszú, hengerformájú építményt helyeztek 35 méter mélyre az Orkney-szigetek közelébe, Skócia mellett.
Az adatközpontok ilyen módon vízbe migrálása több érdekes előnnyel jár.
A hűtésen sokat lehet spórolni, hiszen a tengerek és óceánok vize általában alacsony hőmérsékletű; valószínűleg gyorsabb adatáramlást biztosít, mert fizikailag közelebb van a felhasználókhoz, hiszen sokan élnek a partok 100 km-es körzetében, feltéve, hogy víz alatti kábelmegoldással építik ki a hálózatot; megbízhatóbb, mert alacsony páratartalmú, nitrogén közegben vannak a hardverek, így tűzkár kialakulása szinte lehetetlen, illetve a fizikai hozzáférést a víz alatti környezet megnehezíti, ezáltal bizonyos hibalehetőségek is kizáródnak.
A legfőbb aggodalmat az ökológiai kár rejti, azaz magasabb hőmérsékletet eredményező építményeket víz alá helyezni az ottani élőlények szempontjából nem biztos, hogy a legmegfelelőbb. A vízhőmérséklet megváltoztatásával olyan invazív fajok nyerhetnek teret, mint a töviskoronás tengericsillag, amelynek megjelenése káros hatással lehet a többi fajra. A másik megoldásra váró kérdés a víz alatti kábelekkel kapcsolatos. Általában végpontjaik egy másik adatközpontba vagy egy nagyobb egységbe csatlakoznak, hiszen adatot kell továbbítaniuk. Így kiépítésre várna egy nagy adatközpont is, ami összeköttetésben állna a kisebb társaival, továbbá ezeken a helyszíneken valahogy a fizikai hozzáférést is biztosítani kellene bármilyen módosítás vagy hibajelenség esetére.
