Interjú Jakab Rolanddal, az IVSZ digitális transzformációért felelős alelnökével, az Ericsson Magyarország ügyvezető igazgatójával.
Computerworld: Az elmúlt évtizedek globális piacain igazán nagy sikereket az óriásvállalatok könyvelhettek el, napjaink digitális gazdaságában – az Internet of Things, az IoT rohamos terjedésével –azonban változni látszanak a játékszabályok. Elképzelhető, hogy az IoT forradalmát meglovagló magyar kkv-k akár nagy számban is berobbanhatnak a világpiacra?
Jakab Roland: Kétségtelenül ez lesz a következő nagy boom. Már látszik a tendencia, hogy az IoT és a hozzá kapcsolódó ökoszisztéma számtalan lehetőséget kínál a kisebb vállalkozásoknak is. Ha valaki jó ötlettel áll elő, és arra – egy jó üzleti modell alapján – kifejleszt egy szolgáltatást, akkor semmi akadálya, hogy azt rögtön globálisan elérhetővé tegye. A digitális gazdaság korában tehát egy vállalkozás megcélozhatja a világpiacot. Az ígéretes szolgáltatások köre rendkívül széles. Lehet köztük olyan, amely egy nagyvállalat működését teszi hatékonyabbá vagy termékportfólióját bővíti, értelmezi át. Hatalmas potenciál van azon alkalmazásokban is, amelyek több, eddig egymástól távol álló iparágat kötnek össze. Egyébként mindennek kiindulópontja és mozgatórugója a mobilitás elképesztő méretű terjedése. Reális előrejelzés, hogy 2020-ig 26 milliárd eszköz csatlakozik a hálózatokhoz. Rengeteg cég elfér tehát a piacon, ez az a pillanat, amikor érdemes nagyban gondolkozni.
CW: Kizárólag a nemzetközi piac hozhat sikert egy magyar vállalat számára?
JR: Jó, ha van néhány lokális referencia, de a digitális gazdaságban – és így az IoT területén is – ajánlott a globális piacot megcélozni. Sokat segíthet a terjeszkedésben, ha a cég már az ötletére talál egy nemzetközi partnert.
CW: Mennyire fogadóképes ma a piac az egymástól távol álló iparágakat összekapcsoló alkalmazások iránt?
JR: Igény van, illetve volna, az informatikusok, a mobilfejlesztők is készen állnak az újdonságokra, a fejlődést azonban sok esetben a szabályozási környezet hiányosságai akadályozzák. Egy igazi okos város felépítéséhez például olyan szabályozókat kellene kialakítani, amelyek lehetővé teszik és támogatják a közlekedési, az iskola-, az egészségügyi, a közszolgáltatásokat biztosító rendszerek összekapcsolását. Ez nemcsak magyar probléma, a megfelelő szabályozók hiánya világszerte hátráltatja az alkalmazások fejlesztését és bevezetését.
CW: Megtalálták már egymást azok, akiknek együtt kellene dolgozni, tehát az informatikusok és az egészségügy, az oktatás, a közlekedés, a logisztika stb. megfelelő szakemberei?
JR: A mobilitás, a szélessáv, a felhőszolgáltatások terjedése és az okoseszközök fejlődése szinte korlátlan lehetőségeket teremtett, ezek kiaknázását sürgeti a piac. Mindenki számára érezhető, hogy valami gyökeresen változik, de ez a hatalmas átalakulási folyamat csak úgy fordítható a javunkra, ha előnyben részesítjük a természettudományos és mérnöki pályákat. Természetesen nagy szükség van az illető iparág szakembereire is, de kell, aki a tőlük kapott specifikumokat megérti, leképezi és rendszerbe illeszti. Ez az egyik előfeltétele annak, hogy ne csak a folyamatok lekövetői, hanem alkotói, kezdeményezői közé tartozzunk. Első lépésben már az is sokat jelentene, ha Magyarország deklarálná: a digitális gazdaság, valamint a hozzá kapcsolódó készségek fejlesztése kiemelt figyelmet kap, a jövőbeli oktatási rendszer és a támogatási modellek ennek megfelelően alakulnak át. Egy ilyen bejelentés számos olyan nagyvállalat fejében szólaltatná meg a csengőt, amely eddig nem tervezett magyarországi jelenlétet.
CW: Vannak országok, amelyek a digitális gazdaság területén látványosan elhúztak a többségtől?
JR: Az Egyesült Államok egyértelműen az élbolyban van. A Szilícium-völgy még mindig az újdonságok központja, ezzel bárkinek nehéz versenyeznie. Egy ilyen közeg gyorsabban tud kezdeményezni, szükség esetén rugalmasabban tudja magát átszervezni, illetve hatásosabban tudja elmagyarázni eredményei jelentőségét. Ezzel párhuzamosan nagyobb hatást tud gyakorolni a szabályozói változásokra is. Svédország szintén az éllovasok közé tartozik. A közszolgáltatásokat és az egészségügyet például már átszövik az okosalkalmazások.
CW: Milyen egyetemi-ipari kapcsolatok hatnának kedvezően az informatikai ipar, a digitális gazdaság fejlődésére?
JR: Alapvetően az lenne jó, ha még több nagy-, közepes és kisvállalat működne együtt az egyetemekkel. Ez meghozná a pezsgést és javítaná a minőséget. Fontos azonban, hogy a cégek ne csak kivenni akarjanak a közös munkából, hanem adjanak is valamit. Csak a kölcsönös előnyökön nyugvó kapcsolatok hozhatnak jó fejlesztési eredményeket és színvonalasabb diplomákat. De van itt valami, ami teljes joggal elgondolkoztatja a vállalatokat. A teljes magyar felsőoktatás költségvetése egy szinten van a Bécsi Egyetem költségvetésével. Meggyőződésem, hogy ezen a helyzeten változtatni kell. Mindenekelőtt jelentősen növelni kellene a felsőoktatás, majd a teljes oktatás költségvetését. Természetesen nem szabad számolatlanul önteni a pénzt az egyetemekre, megfelelő teljesítményindikátorokat és számonkérési rendszert kell kidolgozni. A másik dolog, amire a szakmának nagy szüksége volna, hogy több hölgy válasszon műszaki pályát. Vélhetően nagyon erősen élnek a társadalomban a férfias és nőies szakmákra vonatkozó sztereotípiák, holott az informatika igazán kreatív, nőknek való szakma.
CW: Egyes cégek, főleg a kisebbek, egyetemi kapcsolataik révén gyakran visszautasíthatatlan állásajánlatot tesznek az egyetemistáknak, akik aztán abbahagyják tanulmányaikat. Jól van ez így?
JR: Ez aktuális probléma, mint ahogy az is, hogy kiváló oktatókat visznek el az iparba, és így egy-egy oktatási terület egyik pillanatról a másikra nehéz helyzetbe kerül. Etikai kódexet kellene elfogadtatni a teljes iparággal, hogy korlátozzuk e jelenségeket. Mindazonáltal, ha nőne a műszaki felsőoktatásban résztvevők száma, akkor a csábítás hatásai sem volnának ennyire súlyosak. Egyébként a hallgatók elszipkázásával összefüggő jelenség, hogy a kisebb vállalatok hajlamosak a közeli jövőt túlbecsülni, a távoli lehetőségeket, a hosszú távú változásokat pedig alulértékelni.
CW: A hosszú távú építkezéshez biztonságra, tőkére van szükség, amivel a hazai vállalatok jellemzően nem rendelkeznek. Mit tehetnek hát?
JR: Egyrészt vannak különféle alapok, társaságok, üzleti angyalok, amelyek a megfelelő üzleti tervvel alátámasztott jó ötletek megvalósításába beszállnak. Másrészt egyes nagyvállalatok is kínálnak partnerséget a kicsiknek. Itt van például az Ericsson idén tavasszal bejelentett kezdeményezése, az Ericsson Garázs. Ez alapvetően technológiai inkubáció, tehát az együttműködésnek nem előfeltétele az üzleti terv. A most induló folyamatba jó műszaki ötletekkel lehet bekapcsolódni, amelyek életképességét közösen vizsgáljuk meg. Pozitív értékelés esetén a finanszírozás közös, a vállalkozás munkáját fejlesztőink kompetenciájával támogatjuk. Nem véletlen, hogy Budapesten nyílt meg a Garázs, hiszen itt van az Ericsson egyik legnagyobb fejlesztőközpontja. Terveink szerint a közös munka kilencedik hónapjában értékeljük az eredményeket, és döntünk a projekt további sorsáról. Lehet, hogy elválnak útjaink, esetleg a cég maga folytatja a munkát, de az is elképzelhető, hogy a termék beépül az Ericsson portfóliójába, és ezzel máris biztosított a globális láthatósága. Egyébként az Ericsson Garázs nem csupán a kicsik, tehát a startupok számára, hanem az operátorok, a hazai és a nemzetközi nagyvállalatok, valamint az egyetemek számára is nyitott, hiszen a digitális transzformáció minden iparágra hatással lesz.
CW: Milyen eszközökkel próbálja az IVSZ segíteni a digitális transzformáció felgyorsítását?
JR: A lehető legtöbb fórumon hívjuk fel a figyelmet a digitális gazdaságban rejlő lehetőségekre, a tennivalókra, köztük kiemelten az informatikai oktatás fontosságára, illetve annak korszerűsítésére a piaci környezetnek és igényeknek megfelelően. Kutatásokat készítünk arról, hogy az országnak milyen típusú változtatásokat kellene tennie, hogy gazdasága időtálló legyen, digitális gazdasága megerősödjön. Egy neves gazdaságkutató intézettel közösen felállítottunk egy minden szempontból megalapozott modellt, amely az informatikai állások jövedelemtermelő képességét írja le. Eszerint már most – a multiplikátor-hatásokat figyelembe véve – a digitális gazdaság a teljes nemzetgazdasági bruttó hozzáadott érték (GVA) közel 20 százalékát adja; a foglalkoztatottak csaknem 15 százalékának biztosít munkát; a szűken vett IKT-szektor a nemzetgazdaság exportjának 8,3 százalékát adta 2014-ben, és a magyar k+f ráfordítások több mint 10 százalékát képviselte 2013-ban. Tudatos intézkedésekkel ez még tovább erősödhetne.
