A megbeszélés arról folyt éppen a cég nagy tárgyalójában, hogy a vállalat milyen bevételi célokat tűzzön ki maga elé a következő időszakra. Ahogyan lenni szokott, a főnök a még több bevétel felé nyomta a nagy hajtásban elcsigázott, megtört középvezetőit. Közülük az egyik ahelyett, hogy élénken és egyetértően bólogatott volna, szerencsétlenségére értelmezni próbálta az elvárást, ám megakadt, ugyanis a magyar nyelvvel közelebbi viszonyt ápolt, mint ahogyan az a javára vált volna.
Imígyen szólt a főnöki elvárás, amikor a főnöki mutatóujj rábökött a táblázat egyik sorának végösszegére: „Itt én nagyságrendekkel nagyobb árbevételt akarok látni!”
A beosztott, aki sohasem volt felmentve magyarból, és mindezek tetejében mérnöki kultúrával is megverte a Jóisten, úszott a jeges verítékben. „Tehát a góré azt akarja, hogy a 70 millió forintos forgalom helyett legalább százszor annyit hozzunk. Jó ég, de hiszen 7 milliárd forint a teljes bevételi terv háromszorosa” – villant át a megrettent beosztott elboruló agyán, és hirtelen úgy érezte, hogy megnyílik alatta a föld, következik a hosszú zuhanás a pokolban fortyogó üstök közül éppen abba, amelyben a főnökeikkel ujjat húzó bűnösök rotyognak.
Pánikba esett, életét érezte veszélyben az ominózus bevételi sor felelőse, ezért talán majd megértő lesz a végső ítélőszék, amikor meghallja, hogy a bűnös lélek merészelte megkérdezni, hogy végül is mekkora számot méltóztatik akarni a főnök úr ott abban a cellában látni, tényleg legalább 7 milliárdot-e, merthogy a nagyságrendekkel a magyar nyelv jelenleg ismert és elfogadott szabályai szerint ezt jelenti voltaképpen. De tényleg csak voltaképpen.
Ekkor robbant fel a vezérigazgató, aki végigtekintett az asztalnál nyárfalevélként reszkető középvezetőin, és elordította magát, hogy ő a vezérigazgató, és ebből magától értetődően az is következik, hogy az ő környezetében a magyar nyelv szabályai csak akkor érvényesek, ha ezt ő is így akarja, viszont nem érvényesülnek, ha ő nem akarja. És egyébiránt most nem akarja: 20-30 százalékos növekedésre gondolt.
Ez a különös történet jut az eszembe, amikor az üzleti megbeszélések hatékonyságáról esik szó.
Arra is gondolok ilyenkor, hogy hányféle is lehet az ilyen összejövetel, amelyen két vagy több együttműködő, együttműködésre késztetett, együttműködni egyelőre képtelen stb. munkatárs ugyanabban a térben vagy netán a korszerű technológia adta lehetőségeket kiaknázva egymástól távoli helyekről kommunikálnak egymással.
Aztán arra is gondolok ilyenkor, hogy azok, akik kezdeményezik, összehívják a megbeszélést, vajon tisztában vannak-e az efféle események lebonyolításának alapvető szabályaival. Vajon megtervezik-e a napirendet és azt eljuttatják-e a résztvevőknek, vajon végiggondolják-e, hogy a találkozón honnan hová akarnak eljutni? Vajon mikor mondhatják azt, hogy sikeres volt a megbeszélés, és mikor kell sikertelennek nyilvánítani? És vajon születik-e valami írásos összefoglalása a megbeszélteknek, és e dokumentum eljut-e a résztvevőkhöz?
És az is foglalkoztat ilyenkor, hogy vajon miként sajátítható el – és egyáltalán elsajátítható-e – az a különös készség, amely nélkül nem irányítható összegyűlt emberek megbeszélése, s amely nélkül végül nem az sül ki az egészből, amit előtte célként meghatároztak.
Érdekes tanulmányról szólunk e lapszámunkban a „Csoportmunka konzumerizáció idején” című cikkünkben. Az Ovum kutatásainak eredményei felhívják a figyelmet arra, hogy az emberek az üzleti környezetben világszerte egyre többször és többet töltik az időt megbeszélésekkel, miközben egyre többször érzik úgy, hogy e találkozóknak nincs sok értelme.
Nő az olyan felhős megoldások kínálata, amelyek megkönnyíthetik az üzleti célú kollaborációt ember és ember között, azonban nem mindenható a csúcstechnológia az emberi kommunikáció és cselekvés e terén sem.
