A különböző technológiák, hálózatok és intézmények számára előnyös vagy szükséges a pontos időmérés a tevékenységük szinkronizálásához. Az időszinkronizálás jelenlegi módszereinek van néhány hátránya, amelyeket egy új javasolt módszer igyekszik orvosolni.
A kozmikus időszinkronizáló úgy működik, hogy az eszközöket az általuk észlelt kozmikus sugárzás eseményei alapján hozza szinkronba. Ez pontos időmérési képességeket nyújthat a távérzékelő állomásoknak, vagy akár a víz alatti helyeknek, amelyeket más módszerek nem tudnak kiszolgálni. A korai tesztek ígéretesnek tűnnek, de az igazi kihívást az új technika elfogadása jelentheti.
Az emberiség szorosan kapcsolódik az idő fogalmához. Történelmileg magát a kozmoszt - a csillagokat, a Napot és a Holdat - használtuk az idő mérésére és tevékenységeink koordinálására. Ezért helyénvaló, hogy a kutatók ismét a kozmoszra tekintenek, hogy továbbfejlesszék időmérési képességünket. Hiroyuki Tanaka, a Tokiói Egyetem professzora kidolgozott és kipróbált egy olyan módszert, amely a mélyűrből érkező kozmikus sugárzást felhasználva szinkronizál több eszközt, hogy azok azonos időben dolgozzanak. Ez a módszer a kozmikus időszinkronizálás (CTS) nevet kapta. Az erről szóló tanulmány a Nature Scientific Reports folyóiratban jelent meg.
"Manapság viszonylag könnyű pontosan mérni az időt. Az atomórák például már évtizedek óta képesek erre. Ezek azonban nagy és drága eszközök, amelyeket nagyon könnyű megzavarni. Ez az egyik ok, amiért az időmérés továbbfejlesztett módján dolgozom. A másik, hogy az időméréshez kapcsolódóan a helyzetmérést is jobbá lehetne tenni. Tehát valójában a CTS egy előfutára a GPS lehetséges helyettesítőjének, de ez még egy kicsit odébb van" - magyarázta Tanaka az egyetem közleményében.
Azért fontos, hogy bizonyos eszközöket közös időérzékeléssel lássanak el, mert ezek egyre fontosabbak az élet számos területén. A pénzügyi tranzakciókért felelős számítógépes hálózatoknak például azért kell megállapodniuk az időben, hogy a tranzakciók sorrendje szavatolható legyen. Vannak olyan érzékelők, amelyek különböző fizikai jelenségek megfigyelése érdekében dolgoznak együtt, azonos időben, hogy például egy adott leolvasás eredete meghatározható legyen. Az ilyen érzékelők akár egy katasztrófa-előrejelző rendszer részét is képezhetik.
A CTS a mélyűrből érkező kozmikus sugárzásnak köszönhetően működik, amely a légkörbe mintegy 15 kilométeres magasságban csapódik be, és részecskezáporokat, köztük müonokat hoz létre. A müonok közel fénysebességgel haladnak, szinte azonnal elérik a talajt, könnyen áthatolnak a vízen vagy a kőzeteken, és útjuk során szétterjednek, hogy néhány négyzetkilométernyi területet lefedjenek. Az ugyanazon részecskezápor alatt lévő független CTS-képes eszközök képesek érzékelni a beérkező müonokat, amelyeknek egyedi, az őket létrehozó kozmikus sugárzási eseményre jellemző sajátos jellegzetessége lesz. Ezeknek az információknak a megosztásával a CTS-eszközök egyeztethetnek egymással, és szinkronizálhatják az óráikat aszerint, hogy mikor történt a kozmikus sugárzási esemény. Az ultranagy energiájú kozmikus sugárzás elég gyakran, óránként körülbelül százszor fordul elő a Föld minden négyzetkilométerén, így a CTS-eszközök valós időben működhetnek együtt.
"Az elv robusztus, a technológia, a detektorok és az időzítő elektronika már létezik. Tehát viszonylag gyorsan megvalósíthatnánk ezt az ötletet. A műholdas időszinkronizációnak nagyon sok vakfoltja van például a sarkokon, a hegyvidéki régiókban vagy a víz alatt, és a CTS kitölthetné ezeket a réseket, de még többet is. A probléma, mint minden új technológiánál, itt is az elfogadással van. Thomas Edison egyetlen villanykörtével világította be Manhattant. Talán nekünk is ezt a megközelítést kellene követnünk. Egy háztömbbel, majd egy kerülettel kellene kezdenünk a szinkronizálást, hogy eljussunk végül egész Tokióhoz, majd azon is túl szinkronizálhassuk" - latolgatta a lehetőségeket Tanaka professzor.
