Egy emberöltő sem kellett ahhoz, hogy a számítógépek a több tonnás csodamasinákból életünk mindennapi részévé váljanak. Elég, ha csak a hazai viszonyokat nézzük, hogy érzékeltessük milyen félelmetes a fejlődés: míg 20 évvel ezelőtt Commodore 64 gépek irányították a szegedi lifteket és szenzációszámba ment a 256 kilobyte-os belső memória, addig ma már az intelligens buszmegállók és a 128 GB-os pendrive-ok korát éljük.
Mini PC történelmi cikksorozatunk első részében a számítástechnika hőskorának adózva összegyűjtöttük azokat a főbb állomásokat, amelyeken keresztül érvényesült az emberi mértékkel mérve is villámgyors fejlődés.
Az Őskor
Egészen 400 évet kell visszafelé haladnunk, ha a modern számítógépek legrégebbi gyökereit keressük. 1623-ban W. Schickard megépítette a világ első mechanikus számítógépét, ami mind a négy alapművelet elvégzésére képes volt. Kis időre rá Pascal és Leibniz is megalkotta a saját gépét, amelyek csúcsmasinának számítottak az akkori kor technológiáihoz képest. Elektromosság híján azonban nem voltak képesek továbblépni, mivel mechanikus alkatrészekből óraművön túl már nehéz bármit is megépíteni. Így hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a számítástechnika az elektromosság felfedezése után lendületet vegyen. Ez 1937-ben történt meg, ám a fejlődés utána már robbanásszerű volt és töretlen.
1937-ben elkészült ugyanis az első kizárólag elektronikus egységekből felépülő szerkezet, az Atanasoff-Berry Computer (ABC), amely a két készítőjéről kapta a nevét. Az ABC már kettes számrendszerben számolt és képes volt akár 29 ismeretlenes egyenletek kiszámítására is. Ennél többre viszont nem, mivel kifejezetten csak erre a célra készült, s még fel sem merült, hogy programozható legyen más feladatokra is. Az ABC ennek ellenére mégis hivatkozási alap lett, bár az IBM nem látott benne fantáziát. Elzavarták a feltalálókat, amikor áruba bocsájtották a találmányukat.
A következő fontos mérföldkövet a magyar Neumann Jánosnak köszönheti a világ, aki egyrészt jelentős részt vállalt az ENIAC megtervezésénél, vezető szerepet töltött be EDVAC készítésénél, s nem mellékesen megfogalmazta, hogy miként is kell felépülnie egy számítógépnek. Munkásságában az első nagyobb lépcsőfokot a II. Világháború végén megjelent ENIAC jelentette. A gép nagyszerűsége abban rejlett, hogy Atanasoff gépétől eltérően az ENIAC már programozható volt. Habár az korántsem úgy zajlott, ahogy ma azt elképzelnénk. A rendszert ugyanis egy telefonközponthoz hasonlóan kellett „programozni". Ha valamit meg kellett változtatni a végrehajtandó programon, akkor akár napokig kellett ide-oda dugdosni a vezetékeket. Ami nem volt egyszerű feladat, hiszen minden perifériájával együtt 140 négyzetméteren terült el, 30 tonnát nyomott, 18 ezer vákuumcső alkotta a szerkezet magját, amelyek táplálásához 160 kW energia kellett. Cserébe 5 000 összeadást, 357 szorzást, vagy 38 osztást tudott elvégezni a gép másodpercenként, ami hatalmas áttörést jelentett az ABC-hez képest.
A mai PC-k diadalmenetéhez azonban az alapkövet nem az ENIAC, hanem a vele szinte egy időben megjelent EDVAC jelentette, amelynek a készítésénél Neumann János már vezető szerepet töltött be. A gép elsőként alkalmazott tárolt eljárásokat, aminek köszönhetően sokkal egyszerűbb volt a programozása. Nem kellett ugyanis többé áthuzalozni a gépet egy új probléma megoldásához, hanem előbb be kellett gépelni a programot, és az adatokat, amivel utána számolt az EDVAC. Adatbevitelre egy írógépszerű eszközt használtak, míg adatkivitelre egy nyomtatót alkalmaztak.
Neumann gépének nagyszerűsége azonban leginkább abban állt, hogy utat mutatott a fejlesztőknek. Meghatározta, hogy mit kell tartalmaznia egy számítógépnek: aritmetikai egység, központi vezérlő egység, memória, be- és kimeneti egység - ismerős fogalmak, hiszen alapelvei ma is axiómának számítanak a számítástechnikán belül.
Eltűnnek a szobányi gépek
Mai értelemben vett első PC-re azonban még várni kellett, hiszen a több szobányi méretű EDVAC-ot, vagy a hangár méretű ENIAC-ot nehéz lenne személyi számítógépnek nevezni. Az áttörés az 1970-es évek elején következett be, amikor befellegzett a hatalmas, drága, egyedileg tervezett és gyártott gépeknek. Megjelentek a trónkövetelő kisméretű, általános használatra alkalmas PC formátumú számítógépek.
Az igazi áttörést hozó negyedik generációs gépekre még várni kellett, ám páran megpróbálkoztak egy másik úttal, a TTL chipekkel. Ezzel zakatolt már a mai értelemben vett első PC is, az 1971-ben megjelent Kenbak-1. A John V. Blankenbaker által tervezett gép belsejében egy 1 MHz teljesítményű TTL chippel dolgozott, amihez 256 kilobyte belső memória tartozott. Enyhén fogalmazva azonban még a Kenbak-1 sem volt felhasználóbarát, hiszen a gép elején lévő 8 kapcsolóval kellett gépi kódban programozni, mielőtt a felhasználója elindított volna bármilyen alkalmazást. A 750 dolláros gépből habár összesen csak 40 fogyott, mégis megkérdőjelezhetetlen a jelentősége.
Intel forradalom
1973-ra viszont már az előbbi gépek által használt TTL chipek elavultak, mikor az első mikroprocesszort tartalmazó, negyedik generációs számítógépek elindították a PC-k diadalútját. A mini forradalmat a frissen indult Intelnek (Integrated Electronics) és a japán Busicom számológépgyártónak köszönhetjük. Az első mikroprocesszor ugyanis egy olyan számológép számára készül, amely egyébként sosem jelent meg. A számítástechnika viszont bőven profitált belőle.
Tedd Hoff, az Intel mérnöke egy olyan általános chipet álmodott a számológépbe, mely képes utasításokat fogadni egy központi memóriából, és műveleteket végrehajtani. Így több különböző feladatra is programozható. A fejlesztés megkezdése után mikor az Intel ráébredt, hogy milyen jelentőségű technológián dolgozik, visszavásárolta a processzor jogait. Így a Busicom eltűnt a történelem sűrűjében, míg az Intel elkezdte virágzását.
Első processzoruk, a számológéphez készült i4004-as 1971-ben debütált, s komoly előrelépést jelentett a korábbi gépekhez képest. Az ENIAC ugyanis míg több szobányi helyet foglalt el, addig az Intel processzora elfért körülbelül 1 négyzetcentiméteren. Órajele 108 kHz volt, másodpercenként hatvanezer művelet elvégzésére volt képes, amely körülbelül a tízszerese volt annak, amit 1947-ben az ENIAC nyújtani tudott.
Utódja, az i8008 már 8 bites számokkal végezte műveleteit, órajele 200 kHz. volt. 16 kByte memóriát volt képes kezelni, és körülbelül 3500 tranzisztort tartalmazott. S habár ezt is még főként számológépekben használták, már megjelenése után fél évvel a piacra került az első i8008 processzort tartalmazó számítógép, a francia Micral.
Az Altair váratlan sikere
A legjelentősebb Intel processzor azonban csak ezután érkezett, mikor két évvel később megjelent az i8080, amely több mint tízszer volt gyorsabb elődjénél, az i8008-asnál. Az új processzor már 6000 tranzisztort tartalmazott, órajele 2 MHz volt, és 6 mikronos technológiával készült.
Az Amerikában elsőként Intel processzorra épülő, MITS (Micro Instrumentation Telemetry Systems) gépe már ezt tartalmazta. 1975-ben ugyanis megjelent az Altair 8800, amely mérföldkőnek számított a számítástechnika történelmében. Egyrészt, mert Ed Roberts, a MITS alapítója elsőként használta a PC (Personal Computer) kifejezést, másrészt az Altair hátvízén olyan cégek nőttek fel, mint a Microsoft, vagy az Apple.
Ed Roberts pedig a kezdeteknél nem számított nagy sikerre. Csupán tisztes megélhetésben reménykedett, mikor belevágott a számítógépe elkészítésébe. Sikerét jó kapcsolatainak köszönhette, s a médiával ápolt jó viszonyának. Az Altair 8800 megjelenésekor ugyanis elérte, hogy egy neves amerikai műszaki lap címoldalán foglalkozzon a számítógépével. Az írás hatására 1000 darabot adtak el az Altair 8800-ból, pedig évi szinten előtte csak 200 darabbal számoltak.
Sikerét leginkább olcsóságának köszönhette, hiszen az induló készlet ára 495 dollár volt, mivel Ed Roberts 75 dolláros árt alkudott ki az Intel 360 dolláros i8080-as processzorára, arra hivatkozva, hogy az szépséghibás. A gép ezen kívül gyakorlatilag egy fémdoboz volt 256 Byte memóriával, míg a billentyűzetet, a lemezegységet, a videokártyát és a memóriakártyát külön kellett megvenni hozzá. Ed Roberts ezen túl gépéhez szeretett volna egy BASIC nyelvű rendszert is, ám sokáig nem talált senkit, akinek a szoftvere kezelte volna az Intel i8080 processzorát.
Bill Gates bekopogtat
Annak ellenére, hogy az 1964-ben született BASIC nyelven többen már programoztak az országban, de valahogy senki sem tudott sikert elérni az Altair 8800-on. A megoldás Seattle-ből érkezett, ahol a Lakeside School két tanulója BASIC nyelven kezdett el programozni: Bill Gates és Paul Allen. A két diáknak olyan jól sikerült elsajátítania a programnyelvet, hogy 1971-ben Traf-O-Data néven saját vállalkozást alapítottak, melynek a fő tevékenysége a forgalomelemzés volt. Gyakorlatban ez mai szemmel meglehetősen mulatságosan zajlott. Fogtak egy gumicsövet, amit kifeszítettek egy útra, és valahányszor áthajtott rajta egy autó, lyukat ütött egy papíron, amelyet - úttörő módon - már számítógéppel adtak össze.
Az áttörést számukra az Altair hirdetése hozta, amelyre véletlenül figyeltek fel. Vakmerően fel is ajánlották Ed Roberts-nek az i8080 processzora írt BASIC-üket úgy, hogy közben az nem is létezett. Szerencséjükre a MITS alapítója adott nekik egy esélyt, így Bill Gates-ék egy rövid idő alatt összeválogatták a közkézen forgó BASIC-ből a gépre szánt verziót. Mivel azonban szinte mindez elméleti szinten zajlott, ezért nem fűztek ők sem túl sok reményt a sikerhez. A MITS-nél azonban mindenki legnagyobb meglepetésére működött a programjuk.
Az általuk összerakott BASIC ezek után minden Altair mellé járt, s így megcsinálták az első nagyobb üzletüket. 1975-ben sikerek hatására elhagyták a Traf-O-Data nevet és megalapították a Micro-Soft-ot (később elhagyták belőle a kötőjelet is). A BASIC közösség azonban dühös volt rájuk, mert fizetőssé tették a közkincsen forgó programnyelvet. Főként az verte ki a biztosítékot, amikor Bill Gates elsőként tiltakozott a szoftverkalózkodás ellen: nyílt levélben kérte a felhasználókat, hogy ne másolják a BASIC-et, inkább fizessenek érte.
Ráadásul sajátos módon az Altair vesztét is a Microsoft okozta, hiszen mikor a MITS eladta a gépet a Pertec-nek, Bill Gates-ék perbe fogták a céget, mondván nem jogosult a BASIC használatára. Nyertek.
Az Altair azonban nem csak a Microsoftnak jelentett ugródeszkát, hanem az Apple számára is. A cég két alapítója, az akkor még Atari alkalmazott Steve Jobs, és a HP-nál dolgozó Stephen Wozniak is tagja volt annak az 1975-ben alakult Homebrew Computer Club-nak, amelynek valamennyi tagját megérintette az Altair híre.
A MITS gépének hatására még abban az évben Wozniak elkészítette az Apple-I számítógépét, majd hozzá csatlakozott Jobs, aki felvetette az ötletet: adják el pénzért. Masinájukban a korábbiaktól eltérően nem Intel, hanem egy 1 MHz-es 6502-es MOS processzor zakatolt. Akkor azonban még nem termet nekik sok babér nekik, hiszen csak pár darabot adtak el belőle, mégis az Apple-I ugrodeszka volt következő gépükhöz. A két férfi ugyanis javában elkezdtett dolgozni az Apple II-n, amelyre jóval nagyobb siker várt.
A BASIC közösséggel egyébként Bill Gates-hez hasonlóan nekik is meggyűlt a bajuk. Hiszen a Homebrew Computer Club egyik tagja ingyen osztogatta a BASIC első verziójának a papírszalag-másolatát. A kollektív bűnösség miatt az árnyék ő rájuk is vetült.
Csoda 1973-ból
Ezen idő alatt a Xerox Palo Alto kutatóintézetében a fejlesztők teljesen más dimenzióban jártak, mikor célul tűzték ki, hogy kísérleti jelleggel megalkotják a jövő számítógépét. Az általuk készített Alto az akkori gépekhez képest mersze túlmutatott a korán: az addig elsősorban szervezetek, vagy legalábbis dolgozók egy csoportja számára készített gép helyett egyetlen személy általi használatára szánt eszközt készítettek. Ezen kívül az Alto számos forradalminak számító technológiai újítást is tartalmazott. Például az ablakozó grafikus felületet, az "azt kapod amit látsz" (WYSIWYG) megközelítést, vagy az akkor újszerűnek számító beviteli eszköz: az egér használatának lehetőségét. Az Alto memóriája ezen túl szabadon csoportosítható volt, és az igényektől függően video memóriaként vagy programtárolóként egyaránt használható volt.
A Xerox veszte, hogy mikor elkészült a gép, nem tett semmit. Hátradőltek a vezetőség tagjai, összecsapták a tenyerüket „nagyot alkottunk" felkiáltással, de közülük senkinek sem jutott eszébe, hogy kereskedelmi forgalomba hozzák a gépüket. Pedig ha megtették volna, akkor ma nagy valószínűséggel a Xerox az informatika csúcs-cége lehetne.
Az Alto sokáig így a kutatóintézet mélyére volt zárva, s nem törődött senki sem komolyabban vele. Mindaddig, míg Steve Jobs-nak nem engedték, hogy megtekintse személyesen is. Az Apple alapítója a látottak alapján elrohant és gőzerővel kezdte el fejleszteni saját Alto-klónját. Fél évvel később ugyanígy tett Bill Gates is. A Xerox mérnökei csak ezek után ébredtek rá, hogy milyen együgyűek voltak. Kétségbeesetten piacra dobták saját rendszerüket, de akkor már az Apple és a Microsoft elhúzott mellettük. Végül az Alto fejlesztőit elszipkázta a két cég, a többiek pedig megalapították az Electronic Arts céget...
A verseny pedig elindult a két nagy között, hogy ki dobja piacra elsőként a Xerox technológiáján alapuló rendszerét, amiből később a Macintosh és a Windows született, de ez már egy következő történet.
