Réges-régen a dolgok árát úgy állapították meg, hogy megnézték, mennyibe került az előállítása - nyersanyag, munka, szállítás, használt eszközök avulása stb. -, majd erre rátettek egy elfogadható értéket, és az volt az ár. Mára az árak képzése ettől a mechanizmustól teljesen elrugaszkodott, és úgy tűnik, inkább a vevők pénztárcája az irányadó. A szoftverárakat azóta nem sikerül jól eltalálni, amióta csak megjelentek az ilyen típusú termékek.

 

A gyártók és forgalmazók nyilván tiltakoznak, számukra elég jó a jelenlegi rendszer, a felhasználók többsége azonban másként gondolkodik. A hagyományos struktúra hibáit legjobban az mutatja, hogy folyamatosan keresnek új utakat, megoldásokat. A hagyományos rendszer az volt, hogy adott szoftverből egy doboz adott összegbe került. Ez az elv nagyon egyszerű, de látjuk, hogy nem működik. Ma a "dobozos" szoftver mellett készül mindenféle más változat, amelyeket különböző módon lehet licencelni. Egyes gyártók ugyanannak a szoftvernek a különböző képességű változatait különböző áron adják, mások a vevőnek személyre szabják az ajánlatot. Voltak és vannak próbálkozások a villanyóra mintájára a "szoftveróra" bevezetésére: a szoftverért használata szerint kell fizetni. Minden gyártó azt mondja, hogy árai képzésénél a felhasználók érdekeit tartja szem előtt, de azt is tudjuk, hogy a részvénytársaságok elsősorban a nyereségben érdekeltek.

 

A világban rengeteg holmi árképzésénél megfigyelhetjük, hogy az árat ahhoz igazítják, hogy mennyire "hasznos" a vevőnek, tehát ami nagyobb hasznot hajt (jobban néz ki, kisebb vagy nagyobb stb.), az drágább. Akárki megnézheti egy cipőbolt kirakatában, hogy tized annyi anyagból háromszor drágább lábbelit lehet kihozni. A szoftverek árképzésénél a felhasználók többségét az zavarja, hogy használja az eszközt bármire, ugyanannyit kell fizetnie: mintha a repülőjegy egységáras lenne, egy utazás, egy ár: mindegy honnan hová. Vagy az autópályadíj egységes lenne motorkerékpárnak, kamionnak.

 

3D-s tervezőprogramok, szövegszerkesztők és a többiek>>>