Computerworld: Az IBM minden más amerikai technológiai vállalatnál több szabadalmat tudhat magáénak. A vállalatnál hányan dolgoznak az új szabadalmak létrehozásáért, és mekkora költséget jelent ez az IBM-nek éves szinten?
Bijan Davari: Így igaz, az IBM nyújtotta be a legtöbb szabadalmi kérelmet az elmúlt 17-18 év során. Ennek oka, hogy a vállalat nagymértékben koncentrál az új technológiák kifejlesztésére és az innovációra. Éves szinten 6 milliárd dollárt költünk gyakorlatilag problémamegoldásra, függetlenül attól, hogy hardveres vagy szoftveres kérdésről van szó. A szilíciumchipek előállításától és tokozásától kezdve az operációs rendszereken és hypervisoron keresztül egészen az alkalmazásokig, minden rétegben folytatunk kutatásokat és fejlesztéseket, természetesen elsősorban a vállalati IT-igények figyelembevételével. Hiszünk abban, hogy a legújabb technológiák alkalmazásával lehet csak legyőzni a kihívásokat.
Az IBM-nél 150-200 ezren dolgoznak annak érdekében, hogy ezeket a technológiákat előállíthassuk. Természetesen az egyes részlegek között megoszlik a kutatók létszáma, de minden területen tízezrek tesznek nap mint nap a haladásért. Ugyanakkor rendelkezünk egy kutatói központtal is, ahol célzottan valamivel több mint 3 ezer ember foglalkozik a legfejlettebb kutatásokkal.
CW: Mennyire szigorú a kutatók költségvetése, mekkora mozgásterük van egy-egy technológia kutatását illetően?
B. D.: Big Bet (Nagy Tét) néven futó, hosszú távú kutatási projektjeink jellemzően 3-10 éves időtartam alatt érnek be. Ezek az igen komoly befektetést igénylő projektek 2-3 év alatt körülbelül valamivel több mint 100 millió dollárba kerülnek, és itt csak a kutatásról van szó, a termékeket kézzelfoghatóvá tevő kutatási-fejlesztési fázis nélkül. Rendelkezünk nanotechnológiára vonatkozó Big Bet projekttel és a Watson szuperszámítógép is ilyen háttérrel nőtte ki magát. A mobil számítástechnikával és a szinapszisok kutatásával kapcsolatban is futnak Big Bet projektjeink.
Évente változik, hogy mely kutatási területek kapnak nagyobb hangsúlyt, természetesen az IBM és a technológiai világ aktuális helyzetétől függően. Általában 5-6 Big Bet zajlik egymással párhuzamosan, minden egyes projektben előre meghatározott roadmap szerint.
CW: Érthető, hogy az IBM igyekszik megvédeni befektetéseit, és ezért minden évben rekordszámú szabadalmi kérelmet ad be. De nem gondolja, hogy az Egyesült Államokban jelenleg működő rendszer versenytorzító hatással bír? Komoly pénzösszegeket emészt fel a szabadalmak felhalmozása, melyet nem minden vállalat tud finanszírozni.
B. D.: Alapjában véve a szabadalmak értékteremtésről szólnak. A kérdés azonban az, hogy miként tudja megvédeni fejlesztéseit egy vállalat. Erre nyilván többféle válasz létezik, a bevett gyakorlat az, hogy szabadalmi portfoliókat alakítanak ki a vállalatok, és más cégekkel különböző megállapodások keretei között biztosítják ezek használatát, gyakran kölcsönösen. A korlátok felállítása és a haladás közötti egyensúlyt meg kell találni, ez azonban közel sem egyszerű feladat. A szélsőséges megközelítés - a szigorítás vagy a határok eltörlése - nem megfelelő véleményem szerint.
CW: Bizonyára tudja, hogy a Google 900 milliót ajánlott a Nortel szabadalmakért, melyet aztán egy, a Microsoft és Apple részvételével létrehozott konzorcium vásárolt meg 4,5 milliárd dollárért. Az elmúlt hetekben pedig a Google Motorola felvásárlása miatt volt hangos a sajtó - nem túl sok néhány (tíz)ezer szabadalomért dollár tízmilliárdokat kifizetni?
B. D.: Ez tisztán üzleti kérdés, hiszen mi van akkor, ha például 5 évvel később a befektetés tízszeresét kapja vissza a vállalat? Azt azonban el kell ismerni, hogy ez a gyakorlat kizárja a kisebb vállalatokat ebből a folyamatból - amint azt már korábban említettem, nem könnyű mindenkinek megfelelő rendszert kialakítani és működtetni. Személyes véleményem szerint a legnagyobb kárt a kizárólag szabadalmakra fókuszáló vállalatok okozzák. Azok, akik nem folytatnak értéktermelő tevékenységet, csupán annyit tesznek, hogy a birtokukban levő szabadalmakkal jogdíjak megfizetésére kényszerítenek más vállalatokat. Ez egyáltalán nem segíti elő a fejlődést.
Amikor azonban az egyik vállalat átad bizonyos szabadalmakat egy másik vállalat számára, amiért cserébe utóbbitól olyan védett technológiák felhasználási jogát szerzi meg, amire szüksége van, és így közösen fejlődhetnek, nos, ez szerintem működőképes modell. Talán nem a legideálisabb, ez tény. De az ideális állapot az lenne, ha mindenkié lehetne az összes szabadalom. Viszont ki fizetne érte először? A szabadalmak ugyanis nem jönnek létre maguktól, azokhoz komoly erőforrásokat igénylő kutatómunka vezet el.
CW: Ha már az előbb szóba került a Watson, mit gondol, mikor válik hétköznapivá a mesterséges intelligencia? Hiszen jelenleg a szuperszámítógép teljesítményét nem lehet kellően kis helyre zsúfolni, például akkorába, hogy magunkkal vihessük azt.
B. D.: Ez egy nagyon jó kérdés, a téma szoros kapcsolatban áll jelenlegi feladataimmal. Napjainkban egy Watson képességű eszköz liftnyi méretű és körülbelül 7-8 kW-ot fogyaszt. Úgy hisszük, tíz év múlva egy ilyen gép alig lesz nagyobb egy mai laptopnál, 2025-re pedig akár mobiltelefon méretűvé is zsugorodhat. Ennek ugyanakkor csak egyik tényezője a technikai fejlődés, az egyes modulok egyre kisebbé, kevesebbet fogyasztóvá és mégis nagyobb teljesítményűvé válása. Fejlődésre van szükség matematikai, algoritmikai tekintetben, az emberi interakciók felismerését és kezelését illetően.
CW: A sci-fi filmek valóra válnak?
B. D.: Attól függ, melyikre gondol. (nevet)
CW: Például ott van az androidok témájával foglalkozó „A.I. - Mesterséges értelem" Steven Spielberg film. Mikor fognak köztünk járni az emberi külsőt valóságszerűen utánzó gépek?
B. D.: Az egy nagyon érdekes film, valóban. Az androidok létrejöttéhez viszont olyan területek ismeretére is szükség van, amire nincsen közvetlen rálátásom, például a mechanikai kialakításukkal kapcsolatban. De a számítási teljesítmény oldaláról egyre közelebb kerülünk. Különösen az egyes tudományágak eredményeit kombinálva, és néhány, a számítástechnika közelmúltjáig alapvető szabálynak tartott beidegződés megváltoztatásával. Például azoknak az algoritmusoknak a lecserélésével, amik az elmúlt 40-50 évben folyamatosan meghatározták a fejlődést.
Az agy nem szükségszerűen működik úgy, ahogy napjaink számítógépei. Szemben a komputerekkel analóg kialakítású, sokkal-sokkal több belső kapcsolattal. A számítógépek nagyon nagy számítási teljesítményre képes egységekből állnak, amivel az agy nem tud versenyezni. Viszont jobban teljesít a párhuzamos adatfeldolgozás tekintetében, ráadásul jóval kevesebbet is fogyaszt - körülbelül 20 wattot, szemben a Watson 7-8 ezer wattjával. Az agy ezzel a 20 wattal sokkal ügyesebb olyan területeken, amikkel Watson a maga több ezer wattos fogyasztásával sem birkózik meg megfelelően.
Napjaink csúcsprocesszorai 5 GHz-es órajelen üzemelnek, ami nanomásodperces időket jelent az utasításfeldolgozás szempontjából, ezzel szemben az agynál milliszekundumok alatt történik meg mindez, tehát hat nagyságrenddel lassabban. Az idegi kapcsolatok nagy száma miatt azonban sok területen hatékonyabb munkavégzésre képes. A párhuzamos utasítás-feldolgozás nagyon nehéz feladat, az elmúlt évek fejlődése ellenére még mindig sokat kell erről tanulnunk, hogy hatékonyabbá tehessük számítógépeinket. A processzorok sorban dolgozzák fel a feladatokat, míg az agy egyszerre, párhuzamosan.
CW: Az agy egyfajta többmagos kialakítással bír, ha lehet egy számítástechnikai hasonlattal élni.
B. D.: Így van, az agy olyan, mintha rengeteg mag dolgozna benne. Egyenként ugyan lassúak, de a párhuzamos feldolgozás igen hatékonnyá teszi őket. Elsősorban annak köszönhetően, hogy egyszerre milliónyi ilyen feldolgozóegység végzi a munkáját. Ezt a kialakítást azonban hardveresen, de különösen szoftveresen nagyon nehéz létrehozni mesterséges körülmények között. Ez lesz a következő évtized talán legnagyobb kihívása, hogyan jutunk el a soros végrehajtástól az agyi szintű párhuzamosig. Főként azért, mert gondolkodásunkat tekintve mi magunk is soros működésre vagyunk „programozva".
