Fehér Klára Földrengések Szigete című ifjúsági tudományos-fantasztikus regényében az egyik szereplő nagyipari mennyiségben sóz el kelkáposzta-főzeléket, amiből aztán végül a "műanyagüzem hármas részlegében" férfizoknit állítanak elő. E sorokat a könyv szerzője 1957-ben vetette papírra, és ötven évvel később a Sony megvalósította a műveletet - majdnem. Ők ugyanis cukrot bontanak le, hogy elektromos áramot termeljenek.
A sorozatos akku-visszahívási botrányok miatt megtépázott tekintélyű gyártó 39 köbmilliméter méretű bioakkumulátort állított elő, amely 50 milliwattot produkál, ami a cég szerint világrekord egy ilyen méretű cellától. A közreadott videó szerint - lásd alább - négy ilyen cella összekapcsolása elegendő ahhoz, hogy működtessen egy Walkman digitális zenelejátszót. Persze az más kérdés, hogy négy ilyen kockát magunkkal vinni a csöpp lejátszóval nagyjából olyan mókás, mint a régi viccben a mindentudó orosz karórához a két bőröndnyi akku. Természetesen a technológia még gyerekcipőben jár, egyelőre szó sincs arról, hogy a majdan megszülető kereskedelmi termék is ekkora lesz.
A videó második részében egy sportitalt - ami tulajdonképpen glükózoldat - üzemanyagként használó cellát láthatunk, amely egy ventilátort táplál. A biocellákban a cukrot lebontó enzimek az anódban elektronokat és hidrogénionokat vonnak ki a glükózból. A hidrogénionok áthaladnak egy elválasztó membránon a katódhoz, ahol oxigént vesznek fel, így melléktermékként vizet állítanak elő. A felszabaduló elektronok pedig árammal látják el a biocellához kötött fogyasztót.
A technológia remek alapja lehet egy környezetbarát energiaforrásnak. A Sony és más cégek is számos olyan eljárást kutatnak, amelyek kiválthatják a domináns lítiumion-cellákat. Az egyik legtöbbet emlegetett ilyen kísérlet az üzemanyagcella-technológia. Ennek gépkocsikban történő alkalmazásánál hidrogéncellákat használnak. Metanol alapú cellákat a Toshiba és a NEC már évek óta ígér elektronikai berendezésekhez, de a kereskedelmi alkalmazás még mindig várat magára, leginkább azért, mert a metilalkohol éghető, így például nehezen oldható meg, hogy egy ilyen üzemanyagcella megfeleljen az egyre szigorodó biztonsági előírásoknak, és egy repülőgép fedélzetére is fel lehessen vinni.
A cukoralapú akkutechnológia sokkal ígéretesebb, hiszen itt nem kell megbirkózni a veszélyes üzemanyaggal, csak a keletkező vizet - ami a metanol-alapú megoldásnál sincs másként - kell valahogy biztonságosan elvezetni az erre érzékeny elektronika közeléből.
