Az infokommunikáció permanens forradalmának áldozatai a telefonfülkék. A múlt század elején – a rendelkezésemre álló források szerint – Londonban jelentek meg az első távbeszélő kioszkok, a magyar fővárosban a húszas évek végén kapott lendületet az üzletág. Angliában a 2000-es év fordulóján fogtak a fülkék szisztematikus kiirtásához (elérték azt az üzleti pillanatot, amikor a fülkék által hozott forgalomból még a takarítás költségeit sem lehetett fedezni). Nálunk a végjáték most érkezett el. Az egykori csoda az emberek legcsekélyebb részvéte nélkül hagyja el a technológia árnyékvilágát.
Különös szerencsének tartom (mert érdekes tapasztalatokkal gazdagított), hogy jelen lehettem olyan belső üzleti megbeszéléseken, amelyeken az volt a téma, hogy miként lehetne megmenteni a telefonfülkéket, vagy legalábbis a belőlük származó bevételek zuhanását valamelyest lelassítani. A kétezres évek közepén a magyarországi inkumbens telkónál a vezetékes üzletág illetékes góréjánál gyűltünk össze nem egyszer, és arról folyt ott az agyalás, hogy miként lehetne újféle bevételeket csiholni a fülkékből. Egy ciklusának végén járó termékből kíséreltük meg kisajtolni, amit csak lehet.
(Némi távolságtartással követtem és segítettem a vezetékesek erőfeszítéseit: az akkori online tartalomszolgáltatás egyik fellegvárából, a szédületes növekedés világából tettem ilyenkor utazásokat az üzlet árnyékos oldalára.)
Végül meg is újultak fülkék, hirdetésekkel a szabad felületeiken, kis motorral akár több, egymást váltó kereskedelmi üzenetet is megjelenítettek*. Nyilvánvaló, hogy hirdetéshordozóként a főváros belső kerületeiben állók voltak a népszerűbbek, a központtól távolabb lévők iránt nem mutatkozott kereslet. A felszámolás lassan, de visszavonhatatlanul megindult.
Nem követtem a fülkék sorsát, mert az említett telkótól vagy hat éve, hogy eltávoztam. Az a bizonyos vezetékes góré egyébiránt – néhány rövid cikk-cakk után – révbe ért: mezőgazdasági vállalkozóként tünteti ki magát manapság a Duna és a Tisza közén.
Meg is feledkeztem a kis kioszkokról, amikor a környékünkről is eltűnt az utolsó. A Budai Nagy Antal utca 5. számú házának kapuja mellett ácsorgott valószínűleg legalább hatvan évtizede, és most nincs ott. Lebontották, csatlakozásait elvágták, a járdával tették egyenlővé, de nem sóval hintették be a helyét, hanem sóderrel.
Merengtem egy csöppet, hogy vajon helyre kell-e (kellett volna) állítania a szolgáltatónak az eredeti állapotot. Esetünkben az eredeti állapotra vélhetően nincs, aki emlékezne (aszfalt volt-e ott, amikor először felállították, vagy valami szilárd, kőszerű burkolat?), most új térkövek fedik a járdát, ahhoz kellene talán igazodni. A múltat nem egyszerű végképp eltörölni, e kicsi hagyatékával is lesz még gond elég.
Új életet él a fülke hűlt helye.
A sóderben megjelentek az első nedves foltok: méretük és gyakoriságuk növekedése nagy biztonsággal megjósolható – a környékbeli kutyák nagy örömmel hagynak jeleket a különös múltú téglalapban. Az emberek furcsa mód szívesebben tapossák el itt cigarettájukat, mint a járda kemény részein, az óvatosabbja inkább gondosan kikerüli a gyanús sódert.
Nem lankad lendülete: az infokom forradalom permanensen teremti az újat és temeti áldozatait – munkát adva életfogytig azoknak, akik az igaz történetét jegyzik le.
*: most is megtekinthető ilyen fülke működés közben a Margit körúton, a Széna tér felé a jobb oldalon
