Nigel Kennedy hegedűművész elegánsan szólva ellentmondásos figura. Holdvilágképe van, rettenetes fogai, ha beszél, motyog, a színpadon pedig inkább csak annyit mozogjon, amennyit feltétlenül szükséges, mert különben az embernek az az érzése, hogy megbotlik saját lábában és még valami baja esik. Gyűlöli a keresztnevét, ha netán beszélnénk vele, és jót akarunk magunknak, szólítsuk egyszerűen csak Kennedynek. A frizurájára most inkább ne térjünk ki (viszont hasonlít Gary Oldmanre, a kiváló amerikai színészre).
A zenében azonban frenetikus dolgokat művel. Miután évekig klasszikus zenét játszott, 1996-ban megjelentette Kafka című saját albumát, saját szerzeményeivel. Rendben, van ilyen, Leonard Bernstein is megírta annak idején a West Side Storyt. Ám javaslom, hogy aki teheti, hallgassa meg a Kafkáról az I Believe in God című számot, és garantáltan átértékeli magában mindazt, amit hegedűről addig gondolt. Mint gondolom ez idáig kiderült, szívemnek - és fülemnek - igencsak kedves Kennedy előadói tevékenysége, ezért is gondoltam nemrég, megnézem, mi látható-hallható tőle a YouTube-on.
Rövid keresgélés utána találtam is több darabot tőle, többek között egy duettet Remus Azoitei román kollégájával. Amint elindítottam a felvételt, megjelent egy felirat, amely szerint ezen audiovizuális produkció "másolása, terjesztése, importálása, bérbeadása, kölcsönzése, más személyek felé történő nyilvános továbbítása szigorúan tilos." A felirat több másodpercig látható (igaz, románul), majd elindul a felvétel, az ablak jobb felső sarkában a Román Televízió logójával. A statisztika szerint a felvétel egy éve szerepel a YouTube-on, a Zmure nevű felhasználó jóvoltából (aki egyébként Roby Lakatost is kedveli, a jelek szerint).
Nem tudom, hogy Kennedy gondol-e arra a pénzre, amit azzal veszít, hogy előadását nem megvásárolt DVD-n vagy CD-n hallgatják az emberek, hanem a YouTube-on.
A Viacom média-megavállalatnak azonban a jelek szerint pontos elképzelései vannak az őt ért kárról, egészen pontosan egymilliárd dollárt követel a YouTube tulajdonosától, a Google-tól a szerzői jogok megsértéséért. A Viacom szerint a Google eltűri, sőt támogatja, hogy népszerű televíziós műsorok illegális másolatait milliók nézhessék. Több mint 150 ezer nem engedélyezett adást találtak a YouTube-on, többek közt a Spongyabob, a South Park és az MTV Unplugged részeit, valamint az An Inconvenient Truth (Kellemetlen Igazság) című filmet. A Google jogászai ezzel szemben úgy vélik, hogy a Viacom súlyosan veszélyezteti az internetes kommunikáció szabadságát. A keresőóriás nyilatkozata szerint "a Viacom szándéka, hogy a szolgáltatókat tegye felelőssé a felhasználók tevékenységéért, veszélyezteti százmilliók jogát az információcserére, a szórakozásra, a művészi, politikai állásfoglalásra, önkifejezésre."
Igen, emlékszünk, annak idején a Napster és a többi p2p-hálózat üzemeltető is ezzel védekezett: ők csak a technikai feltételeket adják, ahhoz semmi közük, hogy a felhasználók mit osztanak meg egymással. Csakhogy most egy kicsinykét más a helyzet. Míg a Napsternek nem származott anyagi haszna a fájlcseréből (vagy legalábbis nem tudtunk róla), a Google-nak bizony nem mindegy, hogy hányan látogatnak meg egy-egy oldalt a Youtube-on, hiszen a jobb szélen mindig ott áll néhány reklám. Mit ád Isten, a Viacom televízió csatornái is így működnek: elkészítenek egy műsort (több millió dolláros befektetéssel), azt leadják, és a szünetekben reklámokat sugároznak. Minél többen nézik a műsort, annál drágább a reklámidő.
A Google-nak persze kapóra jön, ha Zmure barátunk felteszi a Kennedy-felvételt a YouTube-ra a "művészi, politikai állásfoglalás és önkifejezés" jegyében (amiért a Román Televízió fizetett jogdíjat Kennedynek), mi több, akkurátusan meg is mutatják, hányan látták eddig a felvételt: május 28-án éjfélig összesen 16 688-an. Hogy ezért mennyit számláz a Google az oldalain hirdető ügyfeleinek? Ej, ej, hát milyen cinikus és rosszindulatú kérdés is ez, nem igaz?
Pedig ha más nem, akkor Michael Hollick esete igen pontosan mutatja, hogy milyen fontos is a szerzői jogdíjak korrekt rendezése. Hollick teste, mozgása és hangja alapján alkotta meg a Rockstar videojáték-fejlesztő cég minden idők legsikeresebb játékának, a Grand Theft Auto 4 főszereplőjének, a gonosz Niko Bellicnek a karakterét. Ha eddig nem hallott Michael Hollickról, kedves olvasó, nem kell szégyenkeznie. A 35 éves színész bizony a GTA 4 előtt gyakorlatilag ismeretlen volt, addig manhattani szendvicsbárban dolgozott és drogériákban reklámozott parfümöket. Nem is kapott a Rockstartól többet, mint 100 ezer dollárt - 16 millió forintot - ami azért, lássuk be, kis hazánkban sem egy eszelős összeg. A szerződésben nem szerepelt jutalék a bevételek után, márpedig az első három héten a GTA 600 millió dollárt hozott a kiadó konyhájára.
Csakhogy, Hollick pechjére, az Amerikai Filmszínészek Szakszervezete és a szórakoztatóipar közötti megállapodások nem térnek ki az olyan elektronikus médiákra, mint az internet vagy a videojátékok. Holott még csak nem is panaszkodhat, mert a Szakszervezet által a színészeknek kialkudott napi 730 dolláros honorárium helyett 1050-et kapott a Rockstartól. Érthető persze a játékkiadók vonakodása attól, hogy busásan megfizessék a színészeket, hiszen akkor miért tagadnák meg a szerzői jogdíjakat és jutalékot a programozóktól, rajzolóktól, tervezőktől, zenészektől, akik mind hozzájárulnak a(z anyagi) sikerhez? Nos, ha úgy vesszük, rá vannak szorulva, hogy ugyanazt az üzleti modellt kövessék, mint a Google: a gátlástalanságot.
