A Wikipedia adatai szerint 1951-ben az UNIVAC I esetében használtak először mágnesszalagot digitális adat rögzítésére; ezt követte nem sokkal később az IBM saját fejlesztése. Az 1952-ben elkészült, több mint 400 kilogrammos IBM 726 tárolórendszer, amely akkori mércével mérve óriási mennyiségű adatot (2,3 MB) volt képes tárolni, mára az IBM TS1140-ig fejlődött - utóbbi mindössze 5,5 kilogramm tömegű, mégis, a cipősdoboz méretű eszköz akár 4 TB-nyi információt is be tud fogadni.
És közel sem ért még véget a folyamat. 2010-ben az IBM zürichi kutatói új világrekordot értek el: 29,5 milliárd bitet tudtak eltárolni egy négyzetinch területen, ami nagyjából 40-szer több mint a ma létező mágnesszalagos megoldások adatsűrűsége. Az eltelt két évben pedig tovább tekertek egyet a Kék Óriás mérnökei a teljesítménykurblin; immár 100 milliárd bit per négyzetinch a cél. Tekintsük át röviden, milyen út is vezetett ide!
Az IBM 726 1952-es megjelenése nem csak azért volt formabontó, mert mágneses adattárolást alkalmazott, hanem azért is, mert a szalagos megoldások kulcsproblémáját - könnyen elszakadtak - is megoldotta. Az úgynevezett vákuumoszlop használatával a sérülékeny mágnesszalag képes volt a gyors rendszerindítást és -megállást szakadás nélkül elviselni.
IBM 3480 Magnetic Tape Subsystem - Orsós kivitel helyett cartridge-ben
A következő jelentős áttörésre 1984-ben került sor, a 3840 Magnetic Tape Subsystem debütálásával. Az eddig általánosan használt orsós kialakításnak ekkor kezdett leáldozni az IBM új fejlesztése révén. A Kék Óriás ugyanis bemutatta cartridge kivitelű megoldását, amivel nem csak kisebb és gyorsabb, hanem nagyobb tárkapacitású és ellenállóbb tárolóeszközt adott a világnak. Nyolc évvel később lépett porondra az első komplett tárolórendszer, a 3495 Tape Library Dataserver, mely tartalmazta az IBM 3490 mágnesszalagos-meghajtó alrendszereit, egy könyvtárkezelő számítógépet, egy tárolóházat és egy robotot, ami a cartridge-eket kezelte. Egy évre rá az IBM Magstar 3590 Tape Subsystem már 12-szer nagyobb kapacitást kínált elődjénél (ekkoriban 60 GB-nál jártunk).
2000-ben jött el a linear tape-open technológiára épülő IBM LTO ideje, mely 100 GB-nyi tárterületet nyújtott; a mindmáig létező technika azóta már az ötödik generációjánál jár. 2006-ban, az IBM Virtualization Engine TS7700 bemutatkozásával megjelent a piacon az első, szalagra alapuló virtualizációs motor, amit grid replikálásra és többszintű tárolásra készítettek fel. Az üzletfolytonosság még magasabb szintjét biztosító megoldás után a következő mérföldkövet 2010-ben az úgynevezett Linear Tape File System jelentette, aminek köszönhetően a korábbi nehézkes file-kezelés olyan egyszerűvé vált, mintha csak lemezen dolgoznánk (többek között megjelent a drag&drop funkcionalitás is). Még ugyanebben az évben Zürichben az IBM kutatói a Fujifulm együttműködésével elérték a fent már említett adatsűrűségi rekordot.
Végül tavaly piacra lépett az IBM TS1140, amely nagyjából kétmilliószor több adatot képes tárolni, mint a 726-os, természetesen ősénél jóval nagyobb teljesítmény, megbízhatóság és kompaktság mellett. A fejlődést szépen összefoglalja az alábbi infografika:
