Magamhoz ragadom a szót, és kicsiny hallgatóságom támogató bólogatásától kísérve kifejtem régóta csiszolt elméletemet arról, miért tartom, tartanám fontosnak, hogy a közoktatásban a zenét, a zenélést, a zenével kapcsolatos ismereteket az alaptantárgyakéhoz hasonló intenzitással tanítsák a gyermekeknek. Előrebocsátom, nem elsősorban azért, mert a művészet egyik fontos ágáról van szó.
Nem ma volt, amikor szüleim elvittek Kőbányán a Pataki István téri általános iskolába, hogy felvételizzek a zenei szakra. Énekelni és tapsolni kellett - ilyesmi vizsgán szűrték meg a jelentkező csemetéket. Az iskolában akkortájt párhuzamosan nem zenei osztályok is voltak, így mód nyílott a folyamatos összehasonlításra. A nyolcadik év végére azután szinte minden évben arra jutottak, hogy a zeneisek a legjobbak matematikából.
Kodály Zoltán (1882-1967) magyar zeneszerző akkor még újdonságnak számító módszere szerint oktatták számunkra a zenét. Harmadikos korunkban hangszert is kellett választanunk, és képzésünk attól fogva kiegészült egy új világgal, azon törekvés világával, hogy egy eszköz segítségével keltsük életre a lehető legtökéletesebben a papírra nyomtatott, hangjegyekkel és speciális jelekkel kódolt muzsikát.
Akinek megadatott, hogy a zene és a zenélés világában kellő ideig és mélységekig elmerülhetett, ezt ráadásul nyitott tudattal és lélekkel élte meg, pallérozódhatott sokféle módon és téren. Íme, néhány példa.
Forma, érzék, tervezés. A zene most ismert és most népszerű formája szerint lineáris tartalom, van eleje, közepe, valamikor eljön a vége is, tehát a zene egyebek mellett struktúra, architektúra, vagyis tanulmányozása, interpretálása felkészíthet arra, hogy bonyolult összefüggések, relációk felismerésére, átlátására, rendezésére legyünk képesek.
Alázat. Tapasztalataim szerint ez az erény egyre kevésbé népszerű és elismert, például az újabb generációk tagjainak körében. Számukra nehezen értelmezhető, hogy éveket kell rendszeresen gyakorolni ahhoz, hogy például a csellón tisztán, pontosan és értelmesen frazeálva eljátsszunk egy közepesen nehéz és egyébként kevéssé szórakoztató etűdöt.
Blattolás. Amikor kottából olyan muzsikát keltünk életre, amelyet korábban még soha nem játszottunk és nem is hallottunk, igen bonyolult folyamat játszódik le bennünk. A kottába kódolt muzsikát agyunk valós időben dekódolja, és testünkkel a hangszeren megszólaltatjuk, vagy ha éppen énekesként veszünk részt a produkcióban, elénekeljük.
Muzsikálás zenekarban, együttműködés. A figyelem megosztásának gyakorlására ad alkalmat az együttzenélés. Megvan a magunk szólama, amelynek eljátszása a mi személyes feladatunk és felelősségünk, de a lehető legtökéletesebben kell együttműködnünk a többi zenésszel, a karmesterrel, hogy a mű úgy szólaljon meg, ahogyan szerzője elképzelte. Magától értetődővé válik számunkra, hogy nem mindig mi állunk a fókuszban, másoknak is jut fontos megszólalás, és ilyenkor rájuk irányul a befogadó figyelme.
Komponálás. Akár egy egyszerűnek tűnő zenedarab megalkotása is összetett feladat lehet, ha komolyan veszi a szerző, a megfelelő struktúra megtalálásától fogva a hangok, a harmóniák, a ritmus, a hangszerelés, a dinamika szövevényének kitalálásáig.
A digitalizáció a zenében évtizedekkel ezelőtt kezdődött el, azóta szakadatlan rombol és épít ott. Sok mindent megváltoztatott, könnyebbé tett, de, egyelőre legalábbis, még meghagyta bennünk a képességet arra, hogy élvezzük azokat a zenéket, amelyet Johann Sebastian Bach vagy például Molnár Ferenc Caramel, Wolfgang Amadeus Mozart vagy, mondjuk, LL Cool J szerzett.