Kaptató vezet az utca végéhez. Itt fordul meg az elnyúló falut az egyik végétől a másikig és vissza bejáró helyi busz, és ha testedzés céljából bringázok egyet, én is itt hajtok végre 180 fokos fordulatot. Innen földesre vált a szántók és rétek felé tartó út, amely nem való kényes kerékpároknak és nem kevésbé kényes gazdáiknak.
A göröngyök és kátyúk miatt nehéz terep a szilárd burkolatú út is, amelynek a forduló utáni első 40 métere meredeken lejt. Lehet sebességrekordokat döntögetni, ám a pálya veszélyes, ami viszont fokozza a rekordkísérletek izgalmát.
Máig nem tudom, pontosan miért sodródtam ki az út közepéről, mint ahogy azt sem, miként történhetett meg a csoda: végül a fék intenzív használata nélkül - a hátsó két kerék közül csak a bal fékezhető, a blokkolás nagyobb sebesség esetén durva instabilitást okoz - a jó útra tereltem a bringát. Amikor hazaértem a falukör után, leültem, hálát adtam az égnek, és összegeztem magamban a történtek tanulságait.
1. Ha úgy érzem, nem vagyok a legjobb passzban, fel sem megyek az utca végéig.
2. Ha mégis felhajtok, akkor visszafelé a lejtőn fokozatosan fékezek, és nem engedem, hogy a sebesség 15 km/óra fölé növekedjen.
3. Veszek egy kerékpáros sisakot, és hordom még akkor is, ha a főutcai boltba gurulok el élesztőért.
A leckét megértettem és tanultam belőle. E történet jutott eszembe, amikor jelen cikk megírására készülve kutakodtam a világhálón azt tervezve, hogy a 2018-as év szakmánkat érintő tanulságait foglalom össze. Az tűnt fel, hogy az informatikában sem jó gyakorlat, hogy nem tanulunk abból, amit átélünk. Változtattam tehát a fókuszon, és azt kerestem a témával foglalkozó cikkekben és emlékeimben, vajon miért vagyunk a magunk ellenségei. És hogy konkrétabban megválaszolhatóvá tegyem a kérdést, szűkítem a fókuszt az IT-projektek színes világára.
Röviden és tömören összefoglalható, miért nem tanulunk projektjeinkből.
1. Amint véget ér a projekt, megtörtént az átadás, aláírás került a teljesítési igazolásra, a korrekt zárásra alig vagy egyáltalán nem jut sem idő, sem erő, sem költségvetés - annak ellenére, hogy már a projektmenedzsment kisdedóvójában is tanítják, hogy erre időt, erőforrást, költséget kell allokálni. Esetleg egy záróbuli sok piával, egy kis schnell flört a projekt során kiszemelttel, és másnap jöhet a következő feladat.
2. Ha lenne is valaki, aki önkéntes sziszifuszi munkával összegyűjtené a kollektív emlékezetben megragadt leckéket és válaszokat, nincs az egésznek értelme, mert nincs egy tudástár, amelyben később is megkereshető-megtalálható módon eltárolhatóak volnának az okosságok. Szinte sehol sincs meg a közösség, a csapat együttes épülésének e fontos oszlopa.
3. Ha tanulságot keresünk, a hibákra is kitérünk, sőt többségünknek elsőre az jut az eszébe, hogy ilyenkor arra kell koncentrálni, amit elbaltáztunk. És ha eljutunk eddig a gondolkodásban, máris elmegy a kedvünk az egésztől. Mi a fenének csapatilag önmarcangolni, megtalálni és megnevezni a hibák elkövetőit, és ekképpen jól összerúgni velük a port? Ebből csak baj lehet. A személyes konfliktusok szándékos gerjesztése holmi projektproblémák miatt nem tartozik a hosszú és zökkenőmentesen felfelé ívelő karrier titkai közé.
4. Szorosan csatlakozva az előző pontban foglaltakhoz, nemzetközi tapasztalat, hogy az ember hajlamos, hogy másokat hibáztasson akkor is, ha ennek semmilyen ténybeli alapja nincs. Ha tehát a hibák azonosítása után esetleg ráfordulunk az elkövetők megkeresésére, biztosra vehetjük, hogy elindultunk a kiközösítés felé vezető úton. Hacsak a végén nem magunkat nevezzük meg felelősnek.