Tisztán emlékszem a pánikra, ami hatalmába kerített engem és illetékes kollégáimat, amikor megbolondult a rendszer. Eleinte ilyen, szakmainak kevéssé mondható módon írtuk le a jelenséget. Hosszú órákba tellett, mire megtaláltuk a hiba valódi okát.
A weboldal megjelenítésében kulcsszerepet játszó szerver adta meg magát. Ilyen a legjobb házban is előfordulhat, ezért a rendszer architektje eleve úgy tervezte meg e részegységet is, hogy hiba esetén azonnal vegye át a prímet egy másik gép, amelyen minden mindig ugyanúgy megvan, mint a másikon (ínyenceknek: lásd még failover).
Csakhogy.
Az elszállt szerveren voltaképpen a merevlemez adta meg magát, elérte már a kritikus üzemórát, így aztán minden oka megvolt arra, hogy kilehelje szegény lelkét. Általában ha van tartalék, ilyenkor is zökkenőmentes az üzem, a rendszer bevonja a körbe a tartalékot és megy minden tovább, mintha mi sem történt volna.
Csakhogy.
Amint a későbbi vizsgálatok során kiderült, a tartalék szerveren pontosan annyi időt pörgött a merevlemez, mint a meghibásodottban, ezért aztán ő is úgy vélte, hogy eljött az ideje az örök pihenésnek. Végül napokba tellett, mire visszaállt a normális működés, a mentésekből sikerült fájlról fájlra visszanyerni mindent, ami elveszni látszott.
Ha túléljük, a rendkívüli incidens is értékkel bír, éppen annyival, amennyit okulunk belőle.
Külön adatbázist nyitottak a rendszerüzemeltetők a merevlemezek futási idejének nyilvántartására, és kínosan ügyeltek arra, hogy a kritikus futási idő közelébe kerülő lemezeket újra cseréljék, továbbá arra is figyeltek, hogy az egymás tartalékaiként működő gépekben még véletlenül se legyen azonos korú a lemez.
Ez az eset jutott eszembe, amikor e lapszám egyik írását olvastam. Az IDG-vel egy tőről fakadó nemzetközi cég, az IDC kutatói az adatközpontok szolgáltatásainak (kolokáció, hoszting és hardver- és virtuálisszerver-bérlet) regionális jelenéről és jövőjéről készítettek tanulmányt, amelynek lényegét foglaljuk össze.
Én egy olyan eset elszenvedője voltam, amely a körülményeit tekintve ma már aligha tekinthető tipikusnak. A hírportál informatikai rendszereinek felügyeletét saját informatikusaink látták el, és azt az adatközpontot, amelyben a szervereink nyertek elhelyezést, az anyacégünk működtette. Mondhatjuk tehát, hogy házon belül volt mindenünk, így ha probléma támadt, azonnal érkezett a segítség.
Az IDC kutatását olvasgatva azon merengtem, hogy vajon amikor a szerverünk – hogy úgy mondjam – kolokál vagy éppen hosztingban van, vagy amikor már nincs is szerverünk, hanem valamilyen hatalmas gépen virtuálisan szorítanak nekünk egy kis erőforrást, akkor baj esetén milyen figyelem jut a mi kis gondunkra.
Azon a kis- és közepes vállalkozások vezetőinek fejében, amelyek növekvő számban költöznek be az adatközpontokba, valószínűleg meg sem fordul, hogy az adatközpontban jut-e majd kellő figyelem az adataikat őrző, alkalmazásaikat futtató gépek jó működésére. Nem engedhetik meg maguknak, hogy saját kis adatközpontot létesítsenek, így nem tehetnek mást, minthogy bíznak a szolgáltatóban. És – meglehet – igazuk van. Az adatközpontok működtetői valódi specialisták, rendelkeznek a folytonos működéshez szükséges tapasztalatokkal és erőforrásokkal.
Amikor egy szolgáltatás iránti igény felmerül és igazolódik üzleti szükségessége, a vállalkozás menedzsmentje és informatikai vezetője egyaránt megfogalmazza a kérdést, hogy saját (épített vagy vásárolt) rendszerrel vagy külső szolgáltatóval oldják meg a feladatot.
Ha megtehetik, választanak a birtoklás és a hozzáférés között. Döntésük függhet a konkrét feladattól, attól, hogy a vállalat a fejlődési pályáján éppen hol tart, s attól is, hogy milyen a belső informatikai kultúra.