Agilis főnökkel, ügyféllel bőven volt alkalmam együttműködni. Olyanokkal, akik mindössze annyit szűrtek le az agilis módszertanról hallottakból, hogy az nagyon menő, és az ügyfélnek, megbízónak kivált jó, mert felszabadítja, kimenekíti őt az adott együttműködésből rá eső felelősség nyomasztó súlya alól.
Egyik - e kontextusban (is) - emlékezetes főnököm voltaképpen más sem volt, mint agilis. Lankadatlan nyughatatlansággal rángatta az elébe befogott munkatársai istrángját, s ha A-ból B-be akart eljutni, útja sohasem közelített az egyenes vonalhoz, hanem inkább az ökörvizelés nyomához. És a nagy izgatottsággal bejárt út végén nem ritkán a C táblája világlott fel.
Ha például egy beszélgetés során felötlött benne, hogy az éppen taglalt üzleti témáról szükséges volna prezentációt készíteni, improvizált egy eligazítást. Többre sohasem ragadtatta magát, sohasem készült föl, mélyedt el, mielőtt szólásra nyitotta volna ajkát. A munkáskezeknek és agyaknak maradt a főnökből kiáradt pépes alapanyag, abból aztán nekifogtak legyártani a prezit.
Az első változat bemutatásakor rádöbbentek, hogy az a legegyszerűbb, ha művüket azon nyomban elhelyezik a feledés kukájában. A főnökre ugyanis inspirálólag hatott az első változat, szárnyaltak a gondolatai, amelyeket - hallgatóságának legnagyobb sajnálatára - újabb improvizáció keretében szavakba is öntött. Eljött tehát egy teljesen új prezentáció elkészítésének ideje.
Ritkán szabadultak négy kísérlet alatt a bemutató-gyártó munkatársak, s a munka szerencsétlen tárgya e folyamatban egyre távolabb került attól a témától, amely a főnökből egykoron az első rögtönzést kiváltotta. Nem egyszer az is megesett, hogy a prezentáció sohasem érte el a kész, az elfogadtatott állapotot. A főnök vagy beleunt, vagy méregdrága, BOSS öltönyös külső tanácsadókat bízott meg a fékezhetetlenül agilis elméjéből kiáramló gondolatpép veretes formába foglalásával.
Költőien tömör az agilis mozgalom szoftverfejlesztők által kiadott kiáltványa (Manifesto for Agile Software Development, 2001.), lapozzanak csak e lapszámunkban a 10. oldalra. Alkotói és felkent hívei szerintem abból indulnak ki - mintegy axiómának tekintik -, hogy azok, akik agilis módon fejlesztenek szoftvert, csak jók, okosak és tehetségesek lehetnek. Továbbá, úgy vélem, a kiáltvány megalkotói és felkent hívei számára ugyancsak axióma, hogy azok, akiknek a szoftvert fejlesztik, vagyis az ügyfelek, szintén jók, okosak és tehetségesek. És ezek után nem szükséges bizonyítással igazolni azt az állítást, miszerint ha ily' kiválasztottak szövetkeznek közös célok megvalósítására, akkor a csoda megtörténhet. Minden nagyon jó lesz, ráadásul az a minden sokkal gyorsabban születik meg, mintha nem agilisan menedzselnék az együttműködésüket, és a világ, a haza, a vállalat, az ügyfél - a nem kívánt törlendő - fényre derül.
Úgy szól az emlegetett kiáltvány első - tehát a legfontosabb - mondása, hogy a kinyilatkoztatók többre értékelik "az egyéneket és a személyes kommunikációt a módszertanokkal és eszközökkel szemben". Az eredeti idézet a kiáltvány oldalán található - felteszem: agilis módszertannal megalkotott, hivatalos -magyar fordításból való. (Az angol változat nem egészen így hangzik, biztonság kedvéért idemásolom: "Individuals and interactions over processes and tools". Cikkünkben így fordítottuk: "az egyének és a közöttük lévő kommunikáció előnyben részesítendő a folyamatokkal és eszközökkel szemben" - a Szerk.)
Elárulom, hogy nem tökéletesek sem az ügyfelek, sem a szolgáltatók. Nem kis élvezettel vertem el a port az imént egy bizonyos megbízón, aki nem jó, nem okos és nem tehetséges. És aki mondhatni archetípusa az egyik jellemző ügyfélfajtának. Elárulom azt is, hogy a szolgáltatók között is találhatók olyanok, akik az ügyféllel való interakcióban, az ügyfél megértésében és inspirálásában, nem pengék.
Agilitással sem lehet a hozzáértés és a tudás hiányát pótolni.