Helyesebben nem az övé, hanem a cégé, amelyet képvisel, vagyis az amerikai kockázati tőkebefektető Andreessen Horowitzé. Peter Levine, a vállalat főpartnere a világhálón megosztott előadásában arról beszél, milyen is az ő személyes víziója az infokommunikáció következő éveiről.
Már az előadás címében is hangsúlyozza (Return to the Edge and the End of Cloud Computing), hogy a felhőalapú számítástechnikának befellegzett. Klassz dolog ilyet mondani mindjárt az elején, mert az ember fölkapja a felhő egyeduralmába belenyugodott fejét, és azonnal ráveti magát a meghökkentően indított tartalomra. Azután kiderül, hogy Levine nem (csak) meghökkenteni akar - komolyan is gondolja.
Állítása szerint sormintába rendeződik az infokommunikáció világának változástörténete. A kezdeti nagygépes centralizált struktúrát követte az elosztott kliens-szerver architektúra, majd eljött megint a központosított verzió, amelyben a mobiltelefonok voltaképpen terminálokként működnek, és középen a felhő végzi el azt, amit a mobiltelefonok használói szeretnének, most pedig ismét az elosztott mintán a sor, mert jön - egyebek között - az IoT.
Gyorsan lépdel előadásában Levine, érdekes nagyon, ajánlom olvasóim figyelmébe, több okból is. Felépítése remek, az előadó jól érthetően beszéli az amerikai angolt. Én azonban elágazok egy részletből, mert az erre inspirált (egy jó vízió mindig továbbgondolásra késztet).
Levine szerint az önvezető autók, mint ahogy a drónok meg a robotok is, hatalmas adatközpontokként értelmezhetőek. Az önvezető autókat kerekeken gördülő adatközpontoknak nevezi, hiszen e járműveknek valós időben, külső segítség nélkül kell a való világról szerzett temérdek információt feldolgozniuk, majd ezek alapján helyes döntést hozniuk. Mert - teszem azt - ha feltűnik egy stopjelzés, akkor az önvezető autó nem küldheti el a képet a felhőbe, hogy ott azután valami nagy kapacitású gép feldolgozza, majd eldöntse, mit üzen a jel, és megadja, mit kell tennie - mert erre nincs idő.
Ilyesfajta példát mutat be az előadó, majd rebben is tovább. Én azonban itt leragadtam. Azt gondolom ugyanis, hogy az önvezető autóval gyakorta jellemzett jövőben a való világ nem egészen olyan lesz, mint most. Maradjunk annál, hogy - amint Levine mondja - az önvezető autónak fel kell ismernie a stopjelzést, bármi is legyen az (piros lámpa vagy tábla). Ha szabad szerénységemnek is merészen a jövőbe látnom, akkor én azt mondom, hogy az önvezető autókkal (is) jellemezhető jövőben a környezet, a való világ ugyancsak az elosztott intelligencia magasabb szintjére lép.
Az autós példánál maradva a mai értelemben vett út, közlekedési környezet is más lesz. Miként a Formula-1 versenyeken, a járművek folyamatosan kommunikációs kapcsolatban állnak majd az út, a közlekedési környezet digitális elemeivel, amelyek aktív módon adnak mindenféle információt a közlekedő eszközöknek, amire azoknak szükségük lehet vagy kell, hogy legyen a biztonságos közlekedéshez (forgalmi szabályok, forgalomirányítási utasítások, a közlekedési körülményeket leíró valós idejű adatok stb.).
Ha abból indulunk ki, hogy az embert helyettesítő okosberendezések mindent pontosan úgy tesznek majd, ahogyan az ember, akkor eltévedhetünk a jövő felé vezető út keresésekor. Elfogadva Levine víziójának lényegét, de néhány részletét vitatva azt gondolom, hogy a következő elosztott struktúrában nem kamerákkal látnak majd az eszközök, hanem a működésük terét és körülményeit a való világ számukra kezelhetőbb, érzékelőktől, eszközöktől kapott információk alapján felépített virtuális kópiájában elemzik, hogy meghozhassák a legmegfelelőbb döntéseket, és helyesen cselekedjenek a legalkalmasabb pillanatokban.