A Wikipédia szócikke szerint az AIT főleg számítástudománnyal, formatervezéssel, szoftverfejlesztéssel, matematikával kapcsolatos témakörökben nyújt képzést. Az egyetem - és a Graphisoft - alapítójával, Bojár Gáborral beszélgettünk, régi ismeretségünkre tekintettel tegeződve.
Computerworld: Úgy emlékszem, nekem a Graphisoft eladását bejelentő 2007-es sajtótájékoztató után meséltél először egyetemalapítási terveidről. Hogyan és miért jutottál erre az elhatározásra?
Bojár Gábor: A válaszhoz még régebbre kell visszamennem. A Graphisoftot 1998-ban vezettük be a tőzsdére. A tőzsdén sokkal nagyobb értéket értünk el, mint amit valaha is reméltünk, és elég nagy hányadot sikerült eladnom a cégből, így lényegében minden anyagi vágyam teljesült. Akkoriban volt egy baráti vacsorám két, ugyancsak informatikai céget alapító kollégával San Franciscóban. Egyikük francia, a másik amerikai volt. Ők is akkoriban vezették be a cégüket az éppen szárnyaló tőzsdére. Arról beszélgettünk, tulajdonképpen miért dolgozunk tovább, és mi volt a legdrágább anyagi vágyunk. Egyetértettünk abban, hogy a jó üzletemberek számára a személyi fogyasztásnak van egy természetes határa. A jó üzletemberek ugyanis gyűlölnek pazarolni. Ha nem így volna, nem lennének jó üzletemberek. Nem vágynak saját helikopterre, lökhajtásos jetre, százméteres jachtra, százszobás kastélyra, mert ezeket nem tudnák kihasználni. Egy filmsztárnak a pazarlás, a csillogás az élete része, de egy üzletemberének nem, ő minőségi, de értelmes fogyasztásra vágyik, aminek el lehet érni a plafonját, ahonnan már nincsen tovább.
Ebben a kontextusban beszéltünk arról, mi volt a legnagyobb anyagi vágyunk életünkben, amit immár gond nélkül ki tudunk elégíteni. Kiderült, hogy mind a hármunknak ugyanaz: hogy a gyerekünket el tudjuk küldeni a legjobb, legdrágább egyetemre. A legjobb egyetemek pedig nagyon drágák. Mindhármunknak teljesült ez a vágya, de ez nekem például évente nagyjából 150 ezer dollárba került.
Arra gondoltam, ha gazdag embereknek az a legnagyobb vágyuk, hogy a gyerekeiket a legjobb egyetemre küldjék, és ennek az árát ki tudják fizetni, akkor nem létezik, hogy a felsőoktatásban nincsen üzlet. Később azt láttam, hogy jóval alacsonyabb anyagi szinten mozgó családok is hajlandóak az áldozatra, hogy a gyerekeiknek jó oktatást adjanak.
Akkor hát, hogy van az - kérdeztem magamtól -, hogy a világ legjobb egyetemeinek többsége olyan magánegyetem, amelyek nem tandíjból, hanem adományokból, alapítványi dotációkból élnek? A kétszáz legjobb amerikai egyetem egyik része állami, a másik adományokból él. Van ugyan jó pár nyereséges, tandíjból működő, úgynevezett "for profit" magánegyetem Amerikában, ezeknek azonban egyike sem számít elitegyetemnek; tömegoktatást folytatnak. Egy darabig nem értettem, miért van ez így. Azt mondtam: be akarom bizonyítani, hogy lehet elitegyetemet működtetni pusztán tandíjból, bármiféle állami támogatás és adománygyűjtés nélkül. Elhatároztam, ha sikerül eladnom a Graphisoftot, ezzel fogok foglalkozni, be fogom bizonyítani, hogy a minőségi felsőoktatásban üzlet is van.
Ehhez akkor már adott volt a Graphisoft Park. Már a terület megvásárlásakor azt terveztük, hogy ott a Szilícium-völgyhöz hasonló mini informatikai campust hozunk létre. A Szilícium-völgy is a Stanford Egyetem körül alakult, nekünk is fontos volt, hogy a campus egyetemi közelségben legyen. Ezért eredetileg a mai Infopark területét néztük ki Lágymányoson, ahol közel volt az ELTE és a Műegyetem, de túlságosan zsúfoltnak találtuk, hiányzott a zöld környezet. Amikor ráleltünk a volt Gázgyár területére, egyből beleszerettünk a környezetbe. Igen ám, de nem volt egyetem a közelben. Az építészeti terveket készítő barátom úgy fogalmazott: Lágymányosra nem lehet szép és csendes Duna-partot varázsolni, ide viszont lehet egyetemet hozni. Igaza lett.
Elsősorban amerikai diákokat céloztunk meg. Miért? Mert ők a legigényesebbek, legkövetelőbbek, és igényes vevő nélkül nincs minőségi termék. Amerikában a tandíjak jóval magasabbak, mint Európában, ezért az ottani diákok többet is várnak el. Fél évre 16 ezer dollár a tandíj, ami amerikai mércével elfogadható, de a magyar diákok nem tudnák kifizetni. Nekik tandíjmentességet biztosítottunk. Eleinte az a vágy fűtött, hogy versenyezzünk a legjobb amerikai egyetemekkel, de később rájöttem, hogy ez irreális. Szoftverünk, az ArchiCAD versenyben lehetett a legjobb amerikai szoftverekkel, az oktatásban azonban ez nem működhet. Ha a vevő csalódik egy szoftver képességeiben, legföljebb a vételárat bukja, de ha rosszul választ egyetemet, nemcsak pénzt dob ki, hanem öt-hat évet is. Az egyetemek világában a megalapozottság, a befutott hírnév olyan előny, amivel egy új egyetem nem tud versenyezni. Ezért úgy döntöttem, nem versenyezni próbálok a legjobb amerikai egyetemekkel, hanem kiszolgálom őket. Az AIT egyszemeszteres képzést ad a hallgatóinak. Abból lehet tudni, hogy jók vagyunk-e, mondtam magamnak, ha a legjobb amerikai egyetemek küldik hozzánk a diákjaikat féléves tanulmányra. Sikerült: a Harvadtól, Yale-től az MIT-ig vagy ötven egyetem küldi a diákjait az Aquincumi Technológiai Intézetbe, és mind benne van a legjobb kétszázban.
CW: És miért az informatika áll a középpontban?
BG: Egyrészt azért, mert ehhez értek, ráadásul az informatikusok és szoftverfejlesztők iránti igény szerte a világon kielégítetlen és hatalmas.
Mára elmondhatom, hogy kiváló informatikaprofesszorok tanítanak nálunk, akik főállásban más hazai egyetemeken adnak elő, vagy az iparból jönnek, mint jómagam is. Számos oktatónk vállalkozó, gyakorló cégvezető. Egy-egy kurzust általában két tanár ad le. Nekik is élmény, hogy felettébb igényes diákokkal találkoznak. Nem csak Magyarországon probléma, hogy az oktatókat elszívja az ipar. Nálunk azonban egyértelmű, hogy az egyetemek nem tudnak nekik versenyképes jövedelmet adni. A mi tandíjaink mellett ez is lehetséges: a magas, amerikai szintű tandíjból a vállalkozói jövedelemmel összemérhető fizetést tudunk nekik biztosítani.
CW: Az alapítás óta körülbelül hányan végeztek az intézetben?
BG: Eddig nyolc teljes évet zártunk, ez alatt körülbelül kétszáz magyar diák végzett, és nyolc-kilencszáz amerikai. Természetesen nem diplomát adunk, hanem csak krediteket, de ezeket sajátjaként ismeri el a Harvard, a Yale, az MIT és még vagy ötven amerikai top egyetem, s ezzel a magyar felsőoktatás jó hírét is viszik a világba.
CW: Miért alig 20 százalék a magyar, akiknek ingyenes a szemeszter?
BG: Ingyenes, mégsem élnek vele elegen. Ennek az egyik oka, hogy ők rendes egyetemi tanulmányaik mellett járnának a kurzusainkra, amihez vagy ki kellene hagyniuk egy félévet, vagy Lágymányosról ki kell járniuk Óbudára. A magyar diákok számára legfontosabb kurzusokat ezért igyekszünk délután tartani. A másik ok, hogy az angol nyelvű előadások miatt megfelelő szintű angoltudásra van szükség. Kevés magyar diák beszél elég jól angolul ahhoz, hogy az amerikaiakkal együtt tudjon dolgozni, pedig a közös projektekből és az így kiépített pótolhatatlan kapcsolati hálóból sokat tudnának profitálni.
A harmadik az ambíció hiánya. Olyan könnyen kapnak állást, hogy sokan be sem fejezik az egyetemet. Nem ösztönzi őket semmi arra, hogy a legmagasabb szintű oktatást kapják meg. Ugyanakkor a nálunk tanuló tíz-húsz magyar diák általában állja a versenyt a külföldiekkel, sőt egyesek egyértelműen osztályelsők voltak. Hozzáteszem: az amerikai egyetemről érkezők legalább fele nem amerikai születésű és nem is amerikai állampolgár, hanem ázsiai, zömmel kínai, esetleg indiai, akik nagyon szorgalmasak, nagyon igyekeznek.
CW: A magyar informatikai felsőoktatásban hol helyeznéd el az Aquincumi Technológiai Intézetet?
BG: Ez nem volna fair összevetés, mert nálunk csak egy féléves kurzusok vannak, nem adunk ötéves képzést. Nem akarok almát körtéhez hasonlítani. A miénk egyfajta vállalkozás, ami színesíti a kínálatot, és erősíti a magyar informatikaoktatás hírét a világban.
Ennél azonban sokkal komolyabb sikereink is voltak. A Graphisoftnál megtanultam, hogy a magyar informatikusképzésből hiányzik a híd a tudomány és az üzleti világ között. És nemcsak Magyarországon, Amerikában is. Léteznek üzleti iskolák, és a Budapesti Műszaki Egyetemen is tanítanak üzleti ismereteket, de azzal a céllal, hogy vállalkozókat, üzletembereket neveljenek. Nálunk nem ez a cél, és ezt szinte sehol a világon nem oktatják: szoftvermérnököknek üzleti ismereteket átadni azzal a céllal, hogy jobb termékeket fejlesszenek, hogy fejlesztés közben értsék azt az üzleti környezetet, amelyben a termék értékesülni fog. És hogy ki tudják választani azt a céget, amelyik várhatóan sikeres lesz. Elmondok két sikersztorit, amelyekre nagyon büszke vagyok.
Az egyik egy indiai származású diáké; a Washington University hallgatója volt. Szoftvermérnöknek készült, esze ágában sem volt vállalkozóvá válni, mégis eljött a vállalkozói kurzusomra, mert meg akarta érteni, hogy egy induló cég mitől lesz sikeres. Már korábban úgy döntött, startup cégnél fog majd dolgozni. Nálunk megtanulta, melyek a sikeresség kritériumai. Ki is választott egy alig kétéves startupot, részvényopcióként kapott egy ezreléknyi részvényt. Újabb két év múlva a céget eladták a Twitternek egymilliárd dollárért, ő pedig kapott egymilliót.
A másik sikersztorim egy magyar diákomé, Varga Endrének hívják, és benne is látom ugyanezt a lehetőséget. Ő sem akart vállalkozó lenni, de annak alapján, amit nálunk tanult, megtalált egy kitűnő üzleti érzékkel megáldott, a kaliforniai Palo Altóban élő kollégát, vele, egy dél-afrikai és egy német fiatalemberrel együtt megalapították a Feastfox nevű céget. Az üzleti ötlet eredetét még az AIT-n dolgozták ki vizsgamunkaként. 2016-ban indultak, valódi globális startupként, sikeresek, tesztpiacukon, a dél-afrikai Fokvárosban már jelentős számú vevőjük van, és már a második körös tőkegyűjtésnél tartanak. Lehet, hogy nem akkora náluk a fizetés, mint a nagyoknál, de részesedést is adnak a cégből, és azt mondják: egy nagy cégnél lehet jól keresni, de egy startuppal, ha jól választasz és időben csatlakozol, meg lehet gazdagodni. Ezt is tanítjuk az AIT-n
