Fogadjunk, első ránézésre megmondom, melyik kolléga a rendszergazda - próbáltam feldobni a társalgást. Nyertem.
Végigfutott tekintetem az irodista turnus étkezőin és hamar megakadt a szemem egy ülve is láthatóan magas, túlsúlyos, pulóveres, szemüveges, szakállas, torzonborz emberen. Annyira egyszerű volt a feladat, hogy szinte bántam, hogy kitaláltam.
Ez a kis történet jutott eszembe, amikor e cikk megírásához anyagot gyűjtve rátaláltam egy brit blogbejegyzésre. A szerző idézi egy brit iskolás lány sorait arról, miként gondolkodik az IT-ról mint lehetséges karrierirányról.
- Tizenhárom éves lány vagyok, aki gyakran használja a technológiát - viszont nem vonz, hogy csináljam vagy hogy tanuljam - kezdi vendégbejegyzését Lottie McCrindell, amelyből kiderül, hogy egyáltalán nem attraktív számára az infokommunikáció mint önmegvalósításának lehetséges terepe.
Leírja egyebek között, hogy számára taszító, ahogyan az IT-s emberek kinéznek, a munkakörülményeikről nem is szólva. Az átlagosnak mondható IT-szervezetek életét ismerők számára nincs semmi meglepő a lány talán kicsit túlzó, de találó szövegében.
"Úgy gondolom, ha valaki IT-s, az férfi, öreg, szakállas, nem törődik azzal, mit vesz fel, hogyan néz ki, és ki sem mozdul otthonról. Barátai mind fiúk, és sohasem volt barátnője. Lelkesedik az új kütyükért, szeret képregényeket olvasni, pedig már elmúlt negyven, és olyan dolgokat gyűjt, mint a számítógépes játékok kicsi figurái.
Úgy képzelem, dolgozni egy tipikus IT-állásban annyit tesz, mint egy irodaház alagsorában lenni számítógépekkel, többségében férfiakkal, keményen dolgozni és nem nagyon keveredni másokkal, ezért ez nem sokkal kecsegtet engem. De a technológiát szeretem használni."
Arra voltam kíváncsi kis kutatásom kezdetén, vajon a lányok, fiatal nők miért idegenkednek az informatikától, miért nem lesznek tömegesen informatikusok. A tények makacs dolgok, azt mutatják, hogy az informatikusok túlnyomó többsége férfi , a világ bármelyik tájára tévedünk, miközben egyre többen hangsúlyozzák, hogy ha sikerülne a nők arányát növelni e szakmában, csökkenne vagy akár meg is szűnne az informatikushiány.
Elakadtam Lottie előbb idézett szavait olvasva, mert az informatikushiány egy kevéssé emlegetett aspektusára hívja fel a fi gyelmet. Hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, ami tagadhatatlan. Arról, hogy az informatikusok közül nem mindenki fut be óriási karriert. Nem mindenkit vár a garázsában egy V10-es, 40 szelepes erőforrású Lamborghini Huracán, és nem mindenkinek futja stylistra, aki segít megtalálni a szemszínéhez legillőbb kékségű vászonöltönyt és a legvagányabb, ezért erősen fiatalító, márkás, viszont éppen ezért aranyárban mért fehér tornacsukát.
Nem kevesen vannak, akik az informatika napszámosai. Nélkülük cégek omolnának össze, országos rendszerek térdelnének le, emberéletek kerülnének veszélybe.
Egyetértek azzal, hogy égető szükség van az infokommunikációs szakmában lányokra, nőkre, vagy ahogyan egyes uniós anyagokban egy képregény-figurára utalva nevezik őket: Cyberellákra, magyarul Kiberpipőkékre. Például azért, hogy az egy informatikus főre eső munkaterhelés csökkenhessen. Égető szükség van rájuk azért is, mert több lesz a munkáskéz, gyorsulhat az infokommunikációs technológiák fejlődése. És azért is, mert ők másként látnak sok mindent, intenzív közreműködésük révén digitális környezetünk barátságosabbá válhat.
Égető szükség van arra, hogy a nők aránya növekedjen az informatikusok társadalmában, mert akkor remélhető, hogy még több fiú, férfi találja majd vonzónak az infokommunikációs pályákat.
És égetően szükséges, hogy megbecsüljék azokat, akik évtizedek óta gályáznak irodaépületek alagsorában, túlsúlyosan, torzonborzan.
