A hazai információtechnológiai ipar szereplői jó ideje azt tapasztalják, hogy az ipar és az oktatás elszakadt egymástól. A felsőoktatási intézményekben sokszor régi, elavult tanagyagokat használnak. Ennek oka részben az a rossz gyakorlat, ahogyan ezek a tanagyagok készülnek: a korszerű ismeretek nagy késleltetéssel szivárognak át az egyetemi jegyzetekbe, miközben az információtechnológiában akár fél év alatt is gyökeresen változhat a piacképes tudás. További akadálya a legfrissebb ismeretanyagok elsajátításának, hogy a felsőoktatásban nincs elvárás a gyakorlatban is használható nyelvtudásra a hallgatókkal szemben. Az ideális persze az lenne, ha már a középiskolába olyan idegennyelv-ismerettel kerülnének a diákok, amit ismeretszerzésre is tudnak használni. Tetszik, nem tetszik, egy szinkronizált ország vagyunk, aminek itt és most már látszik minden hátránya.
De nem csak ez a probléma. Ma a felsőoktatás a normatív támogatásból él, azaz elsősorban abban érdekelt, hogy minél több hallgatója legyen. Az intézmények féltékenyen őrzik a tanagyagokra vonatkozó autonómiájukat is, és mindenképpen szeretnék korlátozni az állam és/vagy a támogató cégek beleszólását abba, mit és hogyan oktatnak. A cégektől elsősorban pénzt várnak – a tapasztalatra, a piaci tudásra már kevésbé vevők. Vannak generációs problémák is, a felsőoktatás hierarchikus rendszerében egy-két generáció előtt egyszerűen bezárult az előrelépés lehetősége. Sokszor a legtehetségesebbek el is hagyják az oktatói pályát, és az iparban vagy éppen külföldön keresnek teret maguknak.
Részben ezek együttes következménye is, hogy nincs a felsőoktatásban folyó munka értékelésére kialakult és általánosan is elfogadott mérési módszer, amely feketén-fehéren megmutatná, mit ér, azaz mennyire piacképes egy intézmény diplomája.
Minderre részleges megoldást adna az, ha az iparban már bizonyított szakemberek valamiféleképpen szerepet kapnának az oktatásban – ahogy az az USA jelentősebb egyetemein történik. De azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy az egyetemi katedra előfeltétele legyen bizonyos, az adott iparágban eltöltött idő. Erre azért találunk kísérleteket: például az építészképzésben aktívan részt vesznek az elismert, gyakorlatban már bizonyított építészek. De be kellene vonni azokat a mérnököket is, akik viszont nem akarnak a felsőoktatásba beépülni. Ki kellene alakítani azokat a kereteket, amelyek segítségével az egyetemekre projektet vihetnek be, időről időre órákat adhatnak, mindezt pedig megfelelő költségtérítés mellett. Így biztosítható lenne, hogy az ipar és az oktatás intenzíven hasson egymásra, és a felsőoktatás valóban egyfajta K+F központtá válhasson.
A multinacionális cégek – kevés kivételtől eltekintve – a fenti problémák miatt is – egyre inkább ódzkodnak attól, hogy befektessenek a hazai felsőoktatásba. Pedig az ilyen befektetésnek nem csak ők látják hasznát: a cégek elmehetnek, de a tudásuk itthon marad, és abból nagyon sokat profitálnának például a hazai kkv-k, másrészt, ezekből az együttműködésekből létrejöhetnek innovatív spin-offok (nem mellesleg akár az is lehetne egy műszaki felsőoktatási intézmény értékmérője, hogy hány spin-off jött létre a környezetében) is.
Kétségtelen, vannak már példák arra, hogy egy-egy egyetem vagy főiskola – akár a túlélése érdekében – megpróbál az iparral szoros integrációban működni, azaz olyan szakembereket képez, amire az őt támogató cégeknek szükségük van, olyan tanagyagokból, amelyekbe szervesen beépíti az iparban felhalmozott legfrissebb tudást. Ezek azonban egyelőre csak üdítő kivételek. Mindenesetre jó, ha figyelünk arra, hogy a cégek szempontjai, ha nem is kizárólagosak, de nagyon fontosak, hiszen ők veszik fel az egyetemekről kikerülő szakembereket, és végső soron ők termelik meg azt a gazdasági hasznot, amiből finanszírozni lehet a felsőoktatást, valamint az együttműködéseken keresztül vissza is adnak az egyetemnek tudást.
A megoldásra – úgy tűnik tehát – vannak minták. A problémák azonban mélyebben gyökereznek. Az új oktatási törvény nyomán az oktatási kormányzat központilag szabályozza a különböző szakokra felvehetők keretszámát. Mindjárt felvetődik a kérdés: hogyan lehet feltölteni ezeket a keretszámokat? Van-e annyi diák, aki mérnök szeretne lenni? A természettudományok oktatásával ugyanis már az általános iskolákban probléma van. A diákok többségét rendszerint kudarcok érik, ezért nem motiváltak, ráadásul érettségi is csak matematikából van.
De tegyük fel, sikerült feltölteni a keretszámokat! Továbbra is kérdéses, hogy hányan szereznek diplomát. Azokban az intézményekben ugyanis, ahol komolyan veszik az oktatást, a tapasztalatok szerint óriási a lemorzsolódás. Ma már a műszaki felsőoktatásban általánossá vált, hogy egy évig csak felzárkóztatás folyik – például fizikából és matematikából –, mert a hallgatók alaptudása nem megfelelő. Ezek alapján prognosztizálható, hogy ha nő is a mérnökképzési keretszám, a végzősök száma nem fog ugyanolyan arányban emelkedni.
A cégek pragmatikus választ adnak az oktatás problémájára: nem az intézmények vélt-valós hírnevét és dicső múltját nézik, hanem sokkal inkább azt, hogy az azokban folyó képzés mennyire illeszkedik a terveikhez, igényeikhez. Sőt sok cég nem is az egyetemi képzésre számít. A jelölteknél csupán alapképességet vizsgálnak. Ha valaki tud egy-két idegen nyelvet, vannak megfelelő természettudományos alapismeretei, tud prezentálni, képes csapatban dolgozni, tudja, hogy mit jelent a projekt – lehet az akár bölcsész is – már rendelkezik olyan képességekkel, amelyekre a cégek építhetnek. Átvéve a felsőoktatás szerepét, kiképezik olyan feladatokra, amilyenekre épp szükségük van. Az ilyen emberekre ugyanis sokkal jobban lehet építeni, akár hosszú távon is, mint azokra a mérnök végzettségű szakemberekre, akikből e képességek többsége hiányzik. Ez egyébként nem csak speciálisan magyar jelenség: nincs szinte olyan gazdasága a világnak, ahol az említett képességű emberekre ne lenne óriási kereslet – a multinacionális cégek az egész világon vadásznak rájuk Tokiótól New Yorkig, beleértve Bukarestet és Budapestet is.
Itt jegyzem meg: az csak mítosz, hogy a magyar mérnökök könnyedén kint maradnak külföldön. Ráadásul nagyon sok olyan tényező van a külföldi munkavállalás esetén (és ebből csak egy az ottani közeg befogadóképessége), amely arra sarkallja őket, hogy inkább itthon helyezkedjenek el. Gyakran az is megpróbál visszatérni, aki eltöltött hosszabb-rövidebb időt külföldön – még akkor is, ha ott abszolút sikeres volt. Ez persze ritkán sikerül. Az ideális mégis az lenne, ha itthon is meg tudnák valósítani a terveiket. Ők ugyanis pénzt, kapcsolatokat, izgalmas projekteket hoznak, amelyek pozitívan hatnának az egész magyar műszaki elitre.
