Mára elmondhatjuk, hogy az utolsó elektronikai dinoszaurusz, a vákuumcsöves technológia kései képviselője a katódsugárcső, pontosabban az erre épülő monitorok kihaltnak tekinthetőek. A piacon bőséges a kínálat és az igényeinknek megfelelő kijelző kiválasztása egyáltalán nem egyszerű. Cikkünkkel ebben a feladatnak a megoldásában szeretnénk segíteni, csak annyira elmélyedve a műszaki részletekben, amennyire minimum szükséges.
A méret a lényeg!
A nekünk leginkább megfelelő kijelző kiválasztásánál a legelső szempont, amit mérlegelnünk érdemes a méret. 17-, 19-, 20-, 22-, 24 hüvelykes kijelzőt, vagy még nagyobbat válasszunk? Az általánosan elterjedt válasz erre a kérdésre az, hogy a "nagyobb jobb", de kiegészül azzal, hogy gyakran felesleges és érdemes észben tartani azt is, hogy milyen feladatra használjuk a kijelzőt és mekkora helyen kell elférnie. Hagyományos irodai feladatokra, teljesen hétköznapi munkakörülmények közé a 17-19 hüvelykes kijelzők tökéletesek, tényleg felesleges nagyobb méretűt vásárolni.
Más a helyzet, hogyha a felhasználó akinek szánjuk grafikai munkával, videoszerkesztéssel foglalkozik. Nekik fontos a minél nagyobb munkaterület, hogy elférjen a kijelzőn maga a "munkadarab" és a "szerszám", azaz a grafikai, vagy videoszerkesztő alkalmazás összes kezelőszerve, anélkül hogy azok rálógnának egymásra. Számukra szintén jó ötlet lehet egy kétmonitoros konfiguráció összeállítása is - erről bővebben alább. A piacon egyre inkább terjednek az úgynevezett "szélesvásznú" (Wide, Widescreen), 16:10 képarányú kijelzők, ugyanakkor a hagyományos 4:3-arányúak is tartják magukat. Az előbbieket kifejezetten multimédia célokra találták ki azért, hogy a segítségükkel a szélesvásznúra formázott filmeket a kép alján és tetején látható, zavaró fekete csíkok nélkül lehet élvezni.
Irodai munkára inkább a 4:3 arányú kijelzők ajánlottak, kivéve ha sokszor dolgozunk táblázatkezelőkkel, hiszen a 16:10 arányú - szélesebb - kijelzőkre több oszlop fér ki. A drágább szélesvásznú monitorokat 90-fokkal el lehet forgatni - mely funkciót az összes modern (érts: 3-4 évnél nem régebbi) grafikus vezérlő támogat -, így azokon úgy jeleníthető meg egy dokumentum, ahogy az a nyomtatásban is festene. Őszintén szólva nem találkoztunk még olyan grafikussal, aki ezt a lehetőséget kihasználta volna - egymonitoros konfigurációnál legalábbis - úgyhogy mindenképp érdemes megkérdezni a "célszemélyt" mielőtt ilyet vásárolnánk neki, hogy használná-e ezt, érdemes-e többet fizetnünk egy ilyen kijelzőért.
Manapság az LCD és Plazma-televíziókon szinte kivétel nélkül találunk valamifajta olyan bemenetet, aminek segítségével ráköthetjük őket számítógépünkre. Első látásra talán vonzónak tűnik óriási, 26 hüvelyk (66 cm) feletti "monitort" használni, de a gyakorlatban ezek egyszerűen túl nagyok a mindennapi, monitorszerű használathoz. Rá fogunk ébredni, hogy a számítógépek operációs rendszereinek felhasználói felületeit úgy tervezték meg, hogy az ember a szemével kövesse a mutatót és ne a fejét forgassa utána. Ezeken pusztán azért kaptak ilyen bemeneteket, hogy multimédiás, illetve hirdetőtábla célokra legyenek használhatóak. A plazma-kijelzők pedig egyébként is érzékenyek az állandó, változatlan elemek megjelenítésére, mint például a menüsorok, ugyanis az ilyen képelemek beégnek a kijelzőn.
Illesztési lehetőségek
Ha már eldöntöttük, hogy mekkora és milyen méretarányú kijelző lesz a legjobb nekünk, akkor máris közelebb vagyunk a tökéletes megjelenítő kiválasztásához - de még közel sem vagyunk a célegyenesben. Nagyon fontos tudnunk, hogy azon a gépen, melyhez kötni szeretnénk a monitorunkat milyen kimenet található. Praktikusan négyféle csatlakozási lehetőség jöhet szóba: VGA (Video Graphics Array), DVI (Digital Visual Interface), HDMI (High-Definition Multimedia Interface) valamint a DisplayPort.
Minden alternatíva közül a legrégebbi és így minden grafikus vezérlőn és monitoron megtalálható, ugyanakkor a leggyengébb képminőséget nyújtó, az analóg VGA csatlakozó. A manapság már őskori technológiának számító, az elektromágneses interferenciákra legérzékenyebb megoldás kikerülhetetlen, mert mind a mai napig ezzel a kimenettel látják el az egyre népszerűbb noteszgépek zömét. Ha asztali gépet használunk és a grafikus vezérlőnkön van DVI kivezetés - ez közel sem biztos, számos alaplapi chipsetbe integrált grafikus vezérlővel ellátott alaplapon is csak VGA kimenetet találunk - akkor a jobb képminőség miatt mindenképpen érdemes azt használnunk, még akkor is, hogyha ehhez külön kell vásárolnunk DVI-kábelt. Érdekes módon a legolcsóbb LCD monitorokon sem fogunk mást, mint analóg VGA bemenetet lelni.
Az arany középutat a DVI csatlakozó jelenti, ami a monitorok zömén megtalálható. A szabványt pont azért vezették be még 1999-ben, hogy a kivetítők és az LCD monitorok képminőségét javítsák azzal, hogy segítségével tömörítetlen digitális videojelet juttassanak hozzájuk. A szabvány részben visszafelé kompatibilis a VGA-val (DVI-A) és egy olcsó átalakító segítségével - amiből egyet a legtöbb videokártyához mellékelnek is -, illetve a HDMI-vel is (DVI-D). A DVI-nek azonban vannak bizonyos korlátai, melyek szükségessé tették újabb szabványok bevezetését. Ahogy a digitális műsorszórás, a nagy felbontású (HD) televíziózás, a Blu-ray mint multimédiás adathordozó terjed, úgy volt szükség DRM-el (Digitális Jogkezelés, értsd másolásvédelem) kompatibilis csatolófelületre, mely nem csak a képi információ továbbítására képes, a hangéra is. Sajnálatos módon maga a DVI csatlakozó fizikailag túl nagy ahhoz, hogy az apróbb testű noteszgépeken elférjen, de az asztali számítógépeken azonban még jó ideig bizonyosan velünk marad és a belátható időn belül ez marad a "minden PC-n megtalálható" szabvány.
A 2003 decemberében debütáló HDMI egyetlen kábelen képes átvinni bármilyen jelenleg szóba jöhető digitális, televíziós, vagy PC-s képi adatot, beleértve a nagy felbontásúakat is, maximálisan nyolc csatornás audiojel kíséretében. Bármennyire is kézenfekvőnek tűnik a szabvány használata, a PC-világából már oly jól ismert, egyszerre előny és hátrány sajátosság, miszerint számtalan gyártó készít, számtalan és egy fajta hardvert és szoftvert, itt is közbeszól. A Windows XP és Vista lehet HDMI kompatibilis, abban az esetben ha ehhez megfelelő hardverrel találkozik - például az Intel lapkakészletekbe integrált grafikus vezérlők elvben egészen a 945G-sorozat óta képesek átvinni nyolccsatornás audiójelet a HDMI-n keresztül, mint ahogy az NVIDIA 8200/8300-as chipsetek is. Az ATI kínálatából a 2008 júniusában debütáló Radeon HD 4850 képes erre először.
Hogy bonyolultabb legyen a helyzet, például az MSI egyes olyan GPU-knál is megoldotta a hangátvitel kérdését saját meghajtóprogramjai és saját módosításai segítségével, melyek amúgy nem támogatják ezt a technológiát. Tehát elvben megy a dolog, de a Blu-ray meghajtók tulajdonosai arról számolnak be, hogy a problémamentes filmvisszajátszás nem mindig sikerül, előfordul, hogy akadozik a lejátszás, a másolásvédelembe beletörik a rendszer bicskája, csúszik a kép és a hang, vagy egyáltalán nem jelenik meg hang a HDMI kábel megjelenítő felőli végén, miközben ugyanaz a korong tökéletesen működik egy asztali lejátszóban. Gyaníthatóan a Windows 7 megjelenésével fog konszolidálódni a helyzet, így a HDMI PC-s elterjedésére még várni kell. Ráadásul máris van konkurense.
A legfrisebb szabvány a monitorok illesztése terén a DisplayPort. A gyártók számára az teszi különösen vonzóvá, hogy bár nem olyan sokoldalú, mint a HDMI - például hiányzik a Dolby TrueHD, DTS-HD Master Audio bitstream támogatás, CE kontrol jelek kezelése és a DVI-vel való kompatibilitás - jogdíjmentesen használható, míg a gyártók négy dollárcentet fizetnek minden olyan termék után, melyen HDMI csatoló található. A Dell, Lenovo és az Apple egyes termékeit - monitorokat és noteszgépeket egyaránt - látott már el ilyen csatolóval, de a DisplayPort széleskörű elterjedése még várat magára, viszont már megjelent a színen.
Ami az általános értékű tanácsokat illeti: hogyha tehetjük, kerüljük a VGA-csatlakozó használatát az LCD-monitorokkal kapcsolatban. A legtöbb noteszgépnél nincs választásunk - hacsak nem rendelkezünk valamilyen pedigrés gyártótól kikerülő olyan géppel, amihez méregdrága dokkolónk is van, alkalmanként DVI-kimenettel - de az asztali gépek esetében érdemes a DVI-re utazni. Nehéz tanácsot adnunk annak, aki arra készül, hogy egy most megvásárolt monitort mondjuk a jövőben négy év múlva beszerzendő géphez is szeretne használni, hogy milyen csatlakozókra utazzon. Csak akkor költsünk HDMI-vel, vagy DisplayPort-tal felszerelt monitorra, ha most, a jelenben van olyan eszközünk, amit rá akarunk kötni - mondjuk a húsz hüvelykes, vagy annál nagyobb monitorunkhoz nem csak a PC-nk, hanem HD felbontást tudó játékkonzolunkat is szeretnénk rákapcsolni.
Paraméterek és jelentésük
Ha fellapozzuk egy monitor kézikönyvét, akkor a paraméterek listájában számos olyan tétellel találkozhatunk, melyekről nem biztos, hogy elsőre érthető a jelentésük, ugyanakkor fontos tisztában lenni azzal, hogy mire vonatkoznak. Ezeket szedtük csokorba.
A natív felbontás (native resolution) a fizikai pixelek száma a kijelzőn. (Például a hagyományos, 4:3 képarányú monitorokon a 15 hüvelykeseknél ez 1024x768 képpont, a 17 hüvelykeseknél 1280 x 1024 - ez utóbbiak képaránya 5:4, de lévén ez nem a 16:10/16:9 képarányú monitorokéhoz hasonlóan "szélesvásznú" képarány, a 4:3-as kijelzőkkel szokták őket egy kalap alá venni - képpont.) Minden a natívnál alacsonyabb felbontást átméreteznek a kijelző képességei szerint, így megjelenített kép sokkal elmosottabban, homályosabban jelenik meg. Ha 3D-s alkalmazásokat kívánunk futtatni - urambocsá játszani szeretnénk - akkor érdemes olyan grafikus vezérlőről gondoskodnunk, mely képes a monitor natív felbontásában folyamatos, szaggatásmentes 3D-s animáció megjelenítésére.
A Kontrasztarány (Contrast Ratio) a legsötétebb fekete és a legvilágosabb fehér közti különbséget leíró arányszám. Minél nagyobb a szám, annál sötétebb feketéket, élénkebb színeket fogunk látni. Egyre gyakrabban alkalmaznak egy dinamikus kontraszt (dynamic contrast - DC) nevű technológiát, mely ha a megjelenítendő kép sötét, akkor lejjebb veszi a háttérvilágítás fényerejét. Ezzel a kis trükkel az emberi szem számára sokkal kontrasztosabbnak tűnik egy sötét kép - főleg, ha sötét szobában működik a kijelző -, de megvan az a hátránya is, hogyha a képnek van egy nagyon világos eleme - mondjuk egy sötét színpadon egy reflektor világít meg a pontot - akkor a fényes terület túlexponáltnak tűnhet. A DC hasznos technológia, de az már a marketing virtuózok bűne, hogy szeretik a DC-segítségével elért kontrasztarányt feltüntetni a valódi helyett azért, hogy valami borzalmasan nagy számot írhassanak a reklámanyagokba. Ne engedjük magunkat átverni ettől a marketingtrükktől, ha például 20 000:1-kontrasztarányt látunk egy LCD monitor esetében feltüntetve, akkor kutakodjunk tovább, mert a valódi érték valahogy 1000:1-hez környékén lesz. Jellemzően azért a DC jelzés felbukkan az ilyen nagy számok mellett, de nem árt tisztában lennünk a jelentésével. Ha különböző monitorokat hasonlítunk össze, akkor mindig a valódi kontrasztarányt vegyük figyelembe, függetlenül attól, hogy mekkora érték olvasható a DC mellett.
A monitorok által megjelenített kép fényerejét (Brightness) kandela per négyzetméterben (cd/m˛) adják meg a gyártók. Az LCD-monitoroknál ez az érték általában 200 és 300 egység között mozog. Nyilvánvalóan minél fényesebb képet jelenít meg a monitor annál jobban látható lesz a kép egy olyan helyiségben, ahol a háttérfény is erős, mert besüt a nap nyáron. Gyakori hiba a felhasználók részéről, hogy nem állítják be a fényviszonyoknak megfelelően a monitoruk kontrasztját és fényerejét, így vagy arról panaszkodnak, hogy "nem látnak semmit", vagy hogy "nagyon vacak ez a monitor, már délre elfárad tőle a szemem" ami általában annak a tünete, hogy túlságosan is fel van véve a fényerő. Sok monitoron találunk olyan üzemmódváltó gombot, ami egyetlen gombnyomásra megváltoztatja a fényerő és kontrasztbeállításokat, különböző sémák szerint. (Például a mozi üzemmódban felveszi a fényerőt és a kontrasztot is, míg az iroda üzemmódban meg éppen lejjebb tekeri ezeket, hogy a szövegszerkesztőkben és a táblázatkezelőkben jellemző fehér háttértől ne kapjon a felhasználó hóvakságot.) Ha van ilyen a monitoron, akkor érdemes azt megmutatni a felhasználóknak és arra biztatni őket, hogy használják is, míg ha nincs, akkor érdemes a jellemző fényviszonyokhoz jó beállítást elvégezni a számukra.
Viszonylag új technológia az LCD monitorok világában, hogy a háttérvilágításhoz (backlight) nem fluoreszcens hideg-katód lámpát használnak, hanem fénykibocsátó diódákat, azaz LED-eket. Az új technológia kontrasztosabb képet, élethűbb színeket eredményez és kevesebbet is fogyaszt, viszont mint minden újdonság, drága is, így a csúcskategóriában fordul elő. Ha egy monitor paraméterei között nem tüntetik fel, hogy a háttérvilágítás milyen technológiára épül, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a hagyományos megoldás dolgozik benne. Ha módunkban áll és bírja a pénztárcánk, akkor érdemes LED-es háttér világítású LCD-monitort választani.
A válaszidő (response time) azt az időt fejezi ki milliszekundumokban (ms) mérve, hogy milyen gyorsan rajzolódik ki a kép az LCD kijelzőn és természetesen az alacsonyabb érték a jobb. A technológia hőskorában ez az érték még akár 24ms felé is mehetett, ami ha egy dokumentumot görgettünk a képernyőn, vagy filmet néztünk, akkor a dinamikusabb jeleneteknél olyan szellemkép volt látható, mint a korai radarernyők utánvilágítási effektusa. A mai monitorokon jellemzően ez az érték 2-8 ms között mozog. Ha irodai munkára keresünk kijelzőt, akkor a lassabb válaszidejűek is tökéletesen meg fognak felelni a célnak, míg ha multimédiás célokra, vagy játékokhoz keresünk monitort, akkor a 2-3 ms válaszidejűekre érdemes utaznunk, de ne legyünk meglepve, hogy ilyeneket a prémium márkák, magasabb árkategóriájú termékei közt fogunk lelni. A katalógusokban leggyakrabban megadott adatok átlagos értékek és valószínűleg egy "GTG", esetleg "G2G" rövidítést is találunk majd mellettük, aminek a jelentése "grey-to-grey" és azt fejezi ki, hogy mennyi időt vesz igénybe, hogy az adott pixel az egyik szürke árnyalatból egy másikba váltson át.
Az LCD-monitorok akkor adják a legjobb képet, hogy szemben ülünk velük és a kép közepére nézünk. Ha nézőpontunk akár horizontálisan, akár vertikálisan eltér a kijelző középpontjától valamilyen okból, akkor a látott kép sötétebbé válik, egy bizonyos ponton túl a színek akár inverzbe is fordulhatnak. A látószög (viewing angle) azt az értéket adja meg, hogy a tökéletes nézőponttól, azaz a kijelző középpontjától eltérve vertikálisan és horizontálisan hány fokkal romlik a képminőség. Nyilvánvalóan minél nagyobb ez az érték, annál jobb, de igazi jelentősége csak akkor van, ha a felhasználó valamiért nem szemben ül a monitorral, jellemzően tehát az LCD-televízióknál, vagy az elektronikus hirdetőtábláknak használt monitoroknál kritikus.
A pixeltávolság (pixel pitch) azt a távolságot fejezi ki, ami az azonos színű elemi képpontok (pixelek) egymástól való távolságát fejezi ki. Minél kisebb ez az érték, azaz minél közelebb vannak egymáshoz ezek a képpontok, annál élesebb a kép.
Mire érdemes figyelnünk még?
A gyártás során egyes LCD panelek egy vagy több "halott" elemi képponttal (pixel) készülnek. Háromféle hiba lehetséges: a képpont mindig fekete marad, állandóan valamilyen színben világít, vagy állandóan fehéren világít. Gyártója és a termék ára-minősége válogatja, hogy egyáltalán kiengednek-e egy monitort úgy a gyárból, hogy azon hibás képpont van. Szerencsére ahogy a gyártástechnológiák fejlődnek úgy csökken az esélye, hogy halott pixeles monitort fogjunk ki. Ha az üzletben nem tettük meg volna, vagy nem volt rá lehetőség, akkor érdemes azonnal kipróbálni a frissen vásárolt terméket és ellenőrizni, hogy találkozunk-e ilyen hibával. A gyártók egy része ugyanis a vásárlástól számított első három napban azonnal cseréli a készüléket bármilyen pixelhiba esetén. A jó hír az, hogy nagyon kicsi az esélye, hogy a hibátlan kijelzőn használat közben kezdjenek el meghalni a képpontok, tehát ha egy tökéletes monitort vettünk, akkor jó eséllyel az hibátlan marad az élettartama végéig, vagy az erkölcsi elavulásáig.
Mindenképp érdemes ellenőrizni vásárlás előtt, hogy a kiszemelt gyártó hány döglött pixelt tekint hibának, mert ha beüt a baj akkor érhetnek bennünket meglepetések. Sajnos egyes felhasználók rossz szokása, hogy imádják bökdösni a képernyőt, ha fel akarják hívni a figyelmünket valamire - talán mert élvezik, hogy ilyenkor elváltozik az ott megjelenő színe és olyan, mintha valamifajta folyadék fodrozódna és tulajdonképpen ez is történik. Mindenképp szoktassuk le őket erről, mert az LCD-kijelző bökdösése a legrövidebb út a halott pixelek kialakulásához. Ráadásul nagyon könnyű így megkarcolni a panel felületét is.
Az utóbbi időben nagyon népszerűek lettek a fényes felületű LCD panelek - építsék őket akár noteszgépekbe, akár monitorokba. A felhasználók valamiért imádják ezeket, holott nagyon erősen tükröződnek, ami nagyon zavaró tud lenni. Ízlések és pofonok mint tudjuk különböznek, úgyhogy egyetlen jó tanáccsal tudunk szolgálni: mindenképp nézzük meg működés közben a kiszemelt darabot, mert őrjítő tud lenni, ha a monitor inkább tükörként működik, mintsem kijelzőként.
Egyes alkalmazásoknál érdemes megfontolni a többmonitoros konfigurációk kialakítását is. A legtöbb grafikus vezérlő - a noteszgépekbe építettek is - képes már arra, hogy legalább két kijelzőt kezeljen egy időben, ugyanazt az asztal területet kiterjesztve, vagy klónozva az egyiket a másikra. Az előbbi lehetőséget kihasználva a grafikusok, vagy videoszerkesztéssel foglalkozók jó hasznát láthatják annak, hogy az egyik kijelzőn az éppen szerkesztett anyagot, a másikon pedig a szerkesztő program kezelőszerveit tartják. Ha ilyen rendszert állítunk össze, akkor a legkézenfekvőbb két azonos kijelzőt választani a számukra, ezzel kikerülve azt a problémát, hogy az eltérő monitorokon nem ugyanúgy jelennek meg a színek, eltérhet a kontraszt és a fényerő és csak nagy nehézségek árán hozható legalább közel hasonlóra a megjelenített kép.
