Eltelik még egy-két év, mire tisztábban látjuk majd azt, hogy pontosan kik és milyen módokon tették azt, amit tettek, és okoztak százmilliárdokban mérhető károkat gazdagnak és szegénynek, cégnek és önkormányzatnak.
Helyesebb, ha óvatosan fogalmazunk, amikor jóslásokba bocsátkozunk azt illetően, hogy mikorra fejeződik be a felderítés, a dolgok felfedése, mikorra születik meg a kikezdhetetlen vád(irat) egy olyan országban, ahol tíz év alatt sem sikerült tisztázni, mi is történt a Kulcsár-féle ügyben, s ahol a bírósági szakasz éppen most indul újra az első fokon. Ha jól értem.
Maradjunk egyetlen testes bekezdés erejéig a Kulcsár-féle ügynél. Engem az foglalkoztatott ebben a történetben, hogy miként is vezethette félre, csapta be – legalább is, ha jól értem, az eredeti vád szerint – ügyfeleit ez a finoman szólva is aluledukált ember, mégpedig olyan ügyfeleket, akik között bőven akadt felsőfokú végzettségű is. Hogyhogy nem tűnt föl nekik, hogy az ígért hozam irreális, és hogy példának okáért a korábban hibátlan egyenlegközlő dokumentum egyszerre csak fittyet hány a magyar helyesírás szabályaira.
Két kézenfekvő válasz adódik szerintem. Az egyik: azért nem gondolták, hogy átverik őket, mert azt akarták hinni, hogy csodák pedig mégis vannak, az ő pénzüknek igenis lehet olyan magas hozama, amelyről egyébként mások csak álmodnak. A vakhit ellen nincs orvosság. A másik válasz: nem tudnak helyesen írni. Más szavakkal: hiába az akár felsőfokú végzettség, nem pallérozottak eléggé ahhoz, hogy meghallják, meglássák, megérezzék, hogy a másik voltaképpen pallérozatlan arra, amire vállalkozott.
Mint a Computerworld elemzője, a mostani brókerbotrány kirobbanása óta azon gondolkodom, hogy vajon az ügyben közvetlenül érintett cégek informatikusai miként vették ki részüket a bűncselekmények végrehajtásában. Miként segítették a főkolomposokat abban, hogy éveken, egyesek szerint akár 15 éven is át, félrevezessék az ügyfeleket – és legfőképpen az ellenőrző hatóságokat? Az informatikusok csapatából hányan voltak beavatva, hányan váltak részeseivé – és nyilván haszonélvezőivé – a bűnnek, és hányan voltak azok, akik sejtették, hogy nincs valami rendben, de inkább némán szemlélték a történéseket? Hányan voltak, akik azért nem kérdeztek, mert nem akartak vagy nem mertek kellemetlenkedni?
És kik és hányan voltak azok az informatikusok, akik megtervezték és megvalósították azokat a rendszereket, amelyek az üzlet sötét oldalának menedzselését tették lehetővé? Hogyan oldották meg azt, hogy kifelé mindig minden rendben lévőnek látszott, ugyanakkor az elkövetők pontosan tudhatták, hogy mikor, mennyit és miképpen lehet kivenni a kasszából?
A pénzügyi világ színtiszta informatika, annyira, hogy nélküle csalni sem lehet.
Miben bízhattak azok az informatikai szakemberek, akik létrehozták, üzemeltették a párhuzamos rendszereket, azt hitték-e, hogy a dologra sohasem derül fény? Vagy abban bíztak, hogy ha netán egyszer mégiscsak kiderül a disznóság, akkor a kérdéseket feltevő hatóságoknak ők nyugodt szívvel mondhatják majd, hogy főnöki utasításra tették mindazt, amit tettek? Bíztak-e abban, hogy valahogy csak megússzák a dolgot?
Vagy ahogyan teltek-múltak az évek, és minden ment, mint a karikacsapás, kialakult bennük az a meggyőződés, hogy amit felépítettek, az maga a tökély, és ők voltaképpen sérthetetlenek, nincs, aki megbuktathatná őket?
Az informatikai biztonság egyik legkülönlegesebb területe az, ahol maguk az informatikusok az elkövetők, ahol az elkövetők szervezetten, a lehető legnagyobb szakmai hozzáértéssel és vezetői támogatással nap mint nap olyat tesznek, amit nem lenne szabad tenniük. Őket csak kívülről, a cselekményeik következményeiből visszafejtve lehet lebuktatni.