Annak idején, a Pentium III éra végén az Intel minden erejével az új NetBurst architektúrájú Pentium IV bevezetésével volt elfoglalva, és 10 gigahertzes órajelű processzorokat ígért. Igen ám, de akkor még nem tudta, ami ma már bizonyos: a tranzisztorok számának növelése a Pentium 4-ben irdatlan mértékben megemelte a fogyasztást, és fokozta a melegedést, emiatt pedig az órajelet nem lehetett feltornászni az egekbe - sőt, az említett 10 gigahertztől messze elmaradt a Pentium 670 hivatalos 3,8 gigahertzes órajele is.
A gyártástechnológia fejlődésével (tehát a kisebb csíkszélességgel) jelentősen megnövelte a szivárgási áramot, ami aztán a melegedés és fogyasztás mellett végképp bezárta a kaput az órajel további növelése előtt. Még a sokat szidott, mégis - a NetBurst-érához mérten - technológiailag igen fejlettnek tekinthető Prescott mag sem tudta hozni az elvárt eredményeket. Nehezen lábalt ki az Intel a Pentium IV problémáiból, mindenesetre a megoldás megszületéséig "húzta az időt", és figyelme a párhuzamos feldolgozás, tehát a többszálú, majd többmagos felépítés felé irányult. Ám a Hyper-Threading és a Pentium D (illetve ennek ötvözése) nem vitte előrébb az ipart, és a gyorsítótár folyamatos növekedése is csak időhúzásnak bizonyult.
Ezzel természetesen az Intelnél is tisztában voltak, és már évekkel ezelőtt elkezdték fejleszteni azokat az anyagokat, amelyek megoldhatják az elektronikai felépítésből és miniatürizálásból adódó problémákat. Utóbbi különösen nagy jelentőségű a Penryn esetében, amely a legmodernebb, 45 nanométeres gyártástechnológiával készül, tehát időszerű volt rálelni a megoldásra. Úgy tűnik, a Penrynnel az Intel nem esik újból a Pentium IV csapdájába, és nem hagyja veszni az egyébként remek Core mikroarchitektúrába fektetett energiát, valamint az azzal elért sikereket, így különböző változtatásokat hajtottak végre.
